Állataink

Állataink

Emlősök
Madarak
Háziállatok
Aranysakál
(Canis aureus)

Mucika vagyok, de a szólítsatok nyugodtan Művésznőnek. Rajongok a gondozóimért, ha csak meglátom, hogy közelítenek, azonnal „táncra perdülök”, és örömömben nyüszögök nekik. A sapkás embereket ki nem állhatom. Főleg, ha nőneműek, rájuk félelmetesen vicsorgok, és haragosan morgok. Született előadóművész vagyok, nem csak az „énekhangom” csodás, de jutifalatért rengeteg trükköt meg tudok csinálni.

Nem tudom, miért aggatták rám az „arany” jelzőt, bizonyára azért, mert annyira aranyos vagyok, mert amúgy egy fél karát sincs bennem és a királyvíztől sem oldódok fel igazán… Viszont az „üvölt, mint a fába szorult féreg” mondás rólam szól, ugyanis régiesen toportyánféregnek hívnak. Meg ugyan ki hallott már apró kis fakukacot ordítani?! Nádi farkasnak is szólíthattok, bár a farkassal nagyon nem bírjuk egymást, sokkal nagyobb és erősebb nálam. Első látásra egy keverék kutyára hasonlítok, a hátam és a farkam szürkésfekete, hasam és torkom szürkésfehér, két oldalam és combjaim vörösek, mellemen két barna keresztsáv fut. Alapvetően szeretem az apróbb állatokat, rágcsálóspecialista vagyok, mindig megzabálom őket! Régi álmom, hogy saját zenekart alapítsak, mert imádok vonyítani, üvölteni, hörögni, hosszan tutulni, többen is úgy vélik, hogy engem hallottak háttér sakál-vokálozni az egyik magyar popsztár koncertjén, de erről titoktartási kötelezettségem miatt nem moroghatok többet.

Dámszarvas
(Dama dama)

Méretes, lapát-szerű agancsunkat minden évben elhullatjuk, majd újat növesztünk helyette. Érdekes formáját tekintve elképzelhető, hogy kisebb csónak evezőlapátjaként is használhatnák az emberek… Vöröses alapon, krémszínű pettyekkel tarkított nyári bundánkat télen egyszínű barnás-szürkére cseréljük… apropó, színválaszték! Itt, a Budakeszi Vadasparkban megcsodálhatod hófehér (becses nevén nevezve: Szőke), és/vagy éjfekete színű patás pajtásunkat is. Szerelmi életünk kora ősszel pezsdül fel igazán, randevúzni vágyó bikáink külön válnak a csapattól, innentől kezdve elég kényelmes dolguk van. Ásnak egy mélyedést, úgynevezett „barcogó teknőt”, amibe aztán délcegen elterülnek, majd torokhangon „barcogni” kezdenek. Gurgulázó horkantásokkal hívogatják magukhoz az igen finnyás és kritikusan válogató dámákat… vagyis dám teheneket. A nyerő bika hatalmas, minden porcikája méretes és egészséges, búgó baritonja pedig bizonyára ugyanolyan hatást gyakorol a nőstény szarvasokra, mint annak idején Elvis Presley a tini lányokra…

Erdei mókus
(Sciurus vulgaris)

Ha egy szép, vöröses színű üvegmosó kefét látsz az erdőben ágról-ágra ugrálni, ne tévesszen meg senkit, valójában mindegyikhez egy valódi, élő erdei mókus tartozik, az üvegmosó kefék ugyanis nem szoktak fákon ugrándozni…

Régen az emberek evetnek vagy kelempájsznak is neveztek, de ha cibókának hívsz, arra is hallgatok. Felnőtt koromban is csak akkora vagyok – összegömbölyödve –, mint egy nagyobb zsemle. Elegáns, vörösesbarna szőrmebundát viselek, a mellkasomon egy fehér folttal. A füleimen pompázó szőrpamacsok teszik még jellegzetesebbé, vagyis cukibbá a fejemet, az emberek amint meglátnak, mosolyognak, és ezt mondják: „jaj, de ééédes”, amit se cáfolni, se megerősíteni nem tudok, mert nem kóstoltam magam. A már említett lompos, bozontos és méretes farkincám nélkül el sem indulok otthonról, minekután hozzám van nőve, segítségével akrobataként tudok egyensúlyozni a fák legvékonyabb ágain is. Lábaimon négy-négy hegyes karomban végződő lábujj található, ezeknek köszönhetően irtó gyorsan tudok mászni akár fejjel lefelé is a fák törzsein, fürge vagyok, mint egy mókus! Mire az ellenségeim (pl. héja, nyuszt) kimondják, hogy bükkmakk, általában már csak mogyoróbottal üthetik a hűlt helyemet!

Apropó, mogyoró! Én vagyok az erdő egyik leghatékonyabb diótörő-készüléke, ugyanis állkapcsomnak és éles fogaimnak köszönhetően, nem okoz gondot feltörni a csonthéjas termések külsejét sem, így a mogyorót, diót is jókedvvel ropogtatom. Kedvenc eleségeim közé tartozik még a tölgy-, és bükkmakk, szeretem a különböző erdei bogyókat, a gombákat, de a bonyolult kinézetű fenyőtobozok sem járnak túl az eszemen! Egy általam kifejlesztett speciális harapással nyitom fel a toboz pikkelyét, amíg az eléggé ki nem hajlik, és így már könnyedén hozzáférhetek az ízletes és tápláló magocskához.

A sok ugrálás után, egy nehéz nap végén nekem is jól esik kicsit kilépnem ebből az erdei mókuskerékből, és megpihenni a saját magam által, gallyakból és levelekből épített puha, meleg fészkemben, amit egy jó erős ághajlatba építek, gömb alakúra. Ha vendégségbe jönnél hozzám, alul keresd a bejáratot, csengő nincs, kiálts egy hangos „csekk-csekk”-et, amolyan mókusosan…

Gímszarvas
(Cervus elaphus)

Ha az erdőt járva egy barna színű, oldalról nézve csaknem négyzetes formájú, ám kecses csülkű, patás állatot látsz, az én vagyok! Wellnessezés közben is ránk találhatsz: imádunk iszapos tócsákban dagonyázni. Némi harcművészeti fogásra is szert tettünk az idők során, ha sarokba szorítanak minket, vagy ha borjainkat kell megvédeni, nem félünk elülső lábunkat cséphadaróként használni!

És most essen szó minden bika legjobbikáról: mivel tűzpiros luxusautót nem vezethetnek az erdő lakói, náluk az a király, aki a legnagyobb, legszebb és legágasabb agancsot (trófeát) bírja növeszteni tavasztól nyár végéig a fejére. Ezzel azt hirdeti, hogy az agancshoz tartozó állat egészséges, és ereje teljében van. A trófea fejlődéséhez sok mész kell, amit viszonylag rövid idő alatt kell előteremtenie a bikának, ez részben úgy történik, hogy a szervezete más csontjaiból „átcsoportosítja” a meszet. A házilag, saját recept alapján elkészült agancs – ami naponta akár 2,5 cm-t is nőhet! – igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja, növekedése körülbelül 120 napig tart.

Az agancs röviddel a háncs levetése (augusztus-szeptember) előtt kelti a leghatásosabb benyomást, így a bikák érthető módon még a széltől is óvják a fejüket ebben az időszakban, és irtó hisztisek lesznek akár egy feléjük rosszul mozduló faágtól is. Kora ősszel indul a „Ki a legmenőbb gím bika az erdőben?” verseny, hangos bőgéssel, agancsmutogatással, erőfitogtatással, néha véres összecsapásokkal. A megmérettetés kb. két hétig tart, ez idő alatt a győztes bikák annyi tehénnel lépnek frigyre, ahánnyal csak tudnak. A második hét végére a bikák eléggé elfáradnak, a hormonok tombolása is kezd alábbhagyni, visszaáll az erdő régi rendje. Az agancs még marad, februárra válik majd le az agancscsapról, a visszamaradó seb gyorsan meggyógyul, hogy néhány nap elteltével növekedésnek indulhasson az új trófea.

Matekban erős gím bikák előnnyel indulnak a tehenekért való versengésben: csak megszámolják az ellenfél agancsának ágait, és a végeredményből meg tudják ítélni, hogy egyáltalán érdemes-e belekezdeni a küzdelembe. Annyit mondhatok, hogy egy 24 ágas, fekete öves bikával senkinek nem ajánlatos összeakasztani az agancsot…

És most essen szó minden bika legjobbikáról: mivel tűzpiros luxusautót nem vezethetnek az erdő lakói, náluk az a király, aki a legnagyobb, legszebb és legágasabb agancsot (trófeát) bírja növeszteni tavasztól nyár végéig a fejére. Ezzel azt hirdeti, hogy az agancshoz tartozó állat egészséges, és ereje teljében van. A trófea fejlődéséhez sok mész kell, amit viszonylag rövid idő alatt kell előteremtenie a bikának, ez részben úgy történik, hogy a szervezete más csontjaiból „átcsoportosítja” a meszet. A házilag, saját recept alapján elkészült agancs – ami naponta akár 2,5 cm-t is nőhet! – igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja, növekedése körülbelül 120 napig tart.
Az agancs röviddel a háncs levetése (augusztus-szeptember) előtt kelti a leghatásosabb benyomást, így a bikák érthető módon még a széltől is óvják a fejüket ebben az időszakban, és irtó hisztisek lesznek akár egy feléjük rosszul mozduló faágtól is. Kora ősszel indul a „Ki a legmenőbb gím bika az erdőben?” verseny, hangos bőgéssel, agancsmutogatással, erőfitogtatással, néha véres összecsapásokkal. A megmérettetés kb. két hétig tart, ez idő alatt a győztes bikák annyi tehénnel lépnek frigyre, ahánnyal csak tudnak. A második hét végére a bikák eléggé elfáradnak, a hormonok tombolása is kezd alábbhagyni, visszaáll az erdő régi rendje. Az agancs még marad, februárra válik majd le az agancscsapról, a visszamaradó seb gyorsan meggyógyul, hogy néhány nap elteltével növekedésnek indulhasson az új trófea.
Matekban erős gím bikák előnnyel indulnak a tehenekért való versengésben: csak megszámolják az ellenfél agancsának ágait, és a végeredményből meg tudják ítélni, hogy egyáltalán érdemes-e belekezdeni a küzdelembe. Annyit mondhatok, hogy egy 24 ágas, fekete öves bikával senkinek nem ajánlatos összeakasztani az agancsot…

Hiúz
(Lynx lynx carpathica)

Csabi vagyok, 2009-ben születtem, és igazán nem akarok hiú(z)sági kérdést csinálni a dologból, de a barna medve és a farkas után én állok a dobogó harmadik helyén, mint a legnagyobb testű ragadozó a vadasparkban; a macskafélék közül pedig egyértelműen én viszem a prémet… vagyis a prímet. Társammal Ritával, mi képviseljük a nagymacskák családját. Alaposan pettyezett vagyok, egy katicával azonban nehéz lenne összetéveszteni, megkülönböztetésként ott van mindjárt a sajátságos körszakállam, vagy az égnek álló füleim, és a rajtuk található, nagyon dekoratív, fekete fülbojt. Igazi fenségként lakja be kifutójának minden zegzugát. Egyik kedvenc sziesztázó helyem a sziklatető, ahonnan az egész birtokom, és a kíváncsiskodó embereket is szemmel tudom tartani. Imádok napozni a mászókám tetején, „becserkészem” az arra járókat, a kiszolgáló személyzetemmel meg vagyok elégedve, rengeteg finom falatot tesznek elém minden nap. Külön torna-foglalkozást is tartanak nekem, az állattréningek alkalmával megmutatom, mennyire ügyes és okos vagyok, de csak ha úri kedvem úgy tartja…

Vadon élő barátaim éjszaka vadásznak, persze nappal ők is nagyon elfoglaltak, akárcsak én: sziklarepedésekben pihennek, vagy kidőlt fákon lustiznak, elég jól bírjuk a hosszútávú, kötetlen henyélést. Ruganyosak, mint általában a (nagy)macskák, a mély hóban is képesek leteríteni egyetlen, 3-4 méteres ugrással a zsákmányukat. Kedvenc fogásuk az őzcomb, csak úgy, vadasan. Fokozottan védett faj tagjai vagyunk, „köszönhető” ez a rémes prémvadászoknak!

Barna medve
(Ursus arctos)

Ketten lakunk a kifutóban, én Romulus vagyok, a barátom Tibor. Nagyon jóban vagyunk egymással is, és a gondozókkal is. Én imádok játszani, tenni-venni, felfedezni mindenféle érdekességet a világban, Tibor már nem mai csirke… izé… mackó, ezért legtöbbször a barlangjában pihen.

Bár pici bocs korunkban inkább egy dögönyöznivaló plüssjátékra hasonlítunk, felnőtt medveként azonban elérjük akár a 250 kilót is, úgyhogy jól össze kéne húzni magunkat, ha az esti mese hallgatása közben minket akarnál dajkálni…

Mindenevők vagyunk, a bogaraktól a gyümölcsökön át, a virághagymákig bármit elfogyasztunk, az apró rágcsálókat is szívesen elrágcsáljuk, távolabbi rokonaink étrendjébe néha még egy-egy (jávor)szarvas is belefér. Mézzel pedig tényleg kenyérre lehet kenni, az erdei méhek nem is annyira szeretnek minket, mint mi az ő mézüket! Napközben általában földbe ásott menedékünkben sziesztázunk, inkább reggel és este mordulunk… vagyis mozdulunk ki, hogy megtöltsük korgó bendőnket.

Vadon élő társaink október-december között, amikor szinte alig lehet mackófogra való élelmet találni a természetben, „elteszik magukat télire”, általában nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei alá vackolnak be. Téli álmuk ideje alatt nem esznek, nem isznak, egyéb szükségleteiket sem végzik el, a felhalmozott zsírkészleteikből élnek, és alig várják, hogy március-május környékén kidughassák az orrukat a finom, tavaszi napsütésbe! Itt, a Budakeszi Vadasparkban nincs szükségünk ilyen fajta „hibernálásra”, mert a gondozók télen-nyáron ellátnak minket jobbnál jobb falatokkal, így nem is alszunk „igazi” téli álmot, ébren vagyunk, csak kissé belassulunk arra a pár hónapra…

Valaha benépesítettük az északi földteke nagy részét (még Japánt is!), jelenleg Romániában élünk a legtöbben, az európai medveállomány 40%-a itt található. Sajnos mára a különböző pusztító emberi tevékenységnek és a vadászatnak „köszönhetően” egykori élőhelyünk töredékére szorultunk vissza, ezért mindenféle nemzetközi egyezmény és hazai törvény által is szigorúan védett faj vagyunk!

Mosómedve
(Procyon lotor)

Dagi vagyok, egy mosómedve hölgy, telt vonalaimat méretes bundámnak köszönhetem.  Barátságos vagyok a gondozókkal, lepacsiztam velük, megengedem, hogy ölbe vegyenek. Az egyik kedvenc helyem a sziklám tetején van, ahonnan csak finom falatokkal tudnak lecsalogatni.

Eredetileg Amerikából jöttem, de elvadult haverjainkkal Európa sövényen túli részein is találkozhatsz. Bár fekete „banditamaszkot” viselek, esküszöm bíró úr, nem én fosztottam ki múlt éjjel azt a madárfészket, ahonnan három ízletes tojás tűnt el… a pocakomba…  A mosómedve név is elég megtévesztő, mert bár szeretem vízbe áztatni az ebédet, piszkos zoknik kimosását nem vállalom! A medvékhez pedig még rendszertanilag sincs közöm!

Senkit ne tévesszen meg zömök és kissé dagi testalkatom, bár a földön döcögve járok, meglepődnél, milyen gyorsan tudok futni, ha úgy adódik! Hallásom kiváló, látásom éjjel sem hagy cserben, ezért stiklijeimet az éj leple alatt szeretem intézni.

Vadon élő spanjaink az éj leple alatt vadásznak, kisebb rágcsálók, rovarok, halak is szerepelnek az étlapjukon, sőt, a mezőgazdaságban termesztett növényeket, gabonákat is örömmel dézsmálják meg. Ezért a gazdák körében nem vagyunk valami népszerűek, szerencsére igen nagy rutinnal menekülünk puskából kilőtt sörét elől, ha kell, úszunk is! Eredeti élőhelyünkön (ahol egyébként kissé kezdünk túl sokan lenni) a haverok kedvenc időtöltése, hogy éjjelente az utcákon portyáznak, majd ügyesen bemásznak a tárolókba, konténerekbe. Alaposan átkutatják a szemetet, olykor kiborítják a kukákat (ezzel a kukák gazdáit is…), hogy különféle maradékok és más kidobott ételek után nézzek. Ebből is látszik, hogy rendkívül tanulékony állatok vagyunk, az ember közelségéhez remekül alkalmazkodtunk, a legtöbb zűrös szituból tisztára mossuk magunkat!

Muflon
(Ovis aries)

Muffin vagyok, az 1. állatsimogatóban élek, de a muflon kifutóban láttam meg a napvilágot. A muflonanyukám nem akart gondoskodni rólam, ezért lett egy „ember-pótmamim”, akit nagyon szeretek. Az emberektől amúgy egyáltalán nem félek, sőt, szerintem én is egy kicsit „emberszabású” vagyok. Imádok két lábra állni, kicsit felugrálni rájuk, és úgy kérni a zoo-csemegét!

Őseink a napos Korzikán és Szardínia szigetén süttették a hasukat és legelésztek kedvükre.  Mi is előszeretettel fogyasztjuk a különböző fák és cserjék hajtásait, ízletes fűféléket. Kültakarónk nyáron vöröses, télen dúsabb és gesztenyebarna, az év minden napján  magunkon hordjuk a „nyergünket”, ami a hátunk két oldalán látható nagyobb fehér folt tudományos elnevezése. Kifejlett kosaink október közepétől – a párzási időszakban – elég komoly fejmunkát végeznek, hogy eldöntsék, ki a „leg(o)kosabb”: csigaformában  kunkorodó méretes szarvukkal úgy rontanak egymásnak, mint két gyorsvonat… Miután a legkeményebb fejű győztes kos eleget tett férfiúi kötelezettségének háreme muflonteheneivel, a kisbárányok innentől számítva 21-22 hét után látják meg a napvilágot.

Nagy pele
(Glis glis)

Csak szólok, hogy ha nappal jössz hozzám látogatóba, ne csodálkozz, ha a „PELEsleges csöngetni, mert épp alszom!” táblát látod kifüggesztve nálam. Ugyanis napnyugta előtt szürke szőrgombócként durmolok, és amikor te álomra hajtod a fejed, én akkor kezdem a napom… vagyis az éjszakám… Ősszel ráadásul elkezdek felkészülni a Nagy Téli Szundira, és meglehetősen vastag zsírréteget növesztek magamra: sok gyümölcsöt, magvakat, gombákat, fakérget eszem, de néha kedvem szottyan egy kis csigára, és egyéb ínyencségekre. Téli üzemmódban még éjszaka sem vagyok elérhető! Előszeretettel költözöm elhagyott ingatlanokba, például üres madárfészekbe, faodúkba, mélyedésekbe. Szeretem a parkokat, ligeteket, lombos-erdős területeket, de szívesen lakom az ember feje fölött a padláson, sufnitetőben, ésatöbbi nagyon kényelmes, védett és esőmentes helyen peletelepeket alkotva, mert egyáltalán nem szeretem a magányos pelelétet, összebújva hajtjuk álomra pelefejünket.

Nyest
(Martes foina)

Büdi vagyok, és igen, erős illatomról kaptam a nevem, ami fura módon az emberek orrát csavarja, az nálunk, nyesteknél a legfinomabb illatot jelenti. Egyébként szerintem inkább az ember büdös, mindenféle szagosító izékkel fújják teli magukat, amik ráadásul károsítják az ózonréteget is, na mindegy. Szeretek bebújni a gondozók pulcsijába, és nyalogatni a kezüket… mert mindig fincsi jutifalat ízük van…

Még mielőtt bárki lenyusztozna, szeretném felhívni a mellkasomon lévő nagy, fehér foltra a figyelmet. Többek között ez különböztet meg nyuszt kollégámtól, az ő mellfoltja ugyanis halvány narancssárga. Bár mindkettőnknek barna a bundája, úgy vélem, egyáltalán nem hasonlítunk egymásra, viszont azt látom, hogy az emberek meg teljesen egyformán néznek ki… Szőrtelen, csupasz tappancsaim és karmaim segítségével ügyesen mozgok, főleg szürkületkor és éjszaka vagyok elememben. Vadon élő társaim ebben a napszakban vadásznak, többek között ropogós rovarok, kisebb emlősök, madarak kerülnek a fogaik közé, de gyümölcsöket is szívesen csemegéznek. Kedvenc koktélomat így készítheted el: végy egy friss, fészek-meleg madártojást, harapj éles fogaddal rá egy kisebb lyukat, és szippantsd ki ízletes belsejét, majd a kiürült héjat dobd a hátad mögé. Az emberek szerint rengeteg kárt okozunk nekik, mert városlakó rokonaim előszeretettel költöznek a padlásokra, zajonganak és rágókának használják a szigetelést. Szerintem mi, nyestek, elég jól értünk a műszaki dolgokhoz, több kinti rokonom is nyithatna autószerelő műhelyt, hisz éjszakánként sok szép színes drótot rágnak el a motortérben, bár ez utóbbinak az emberek nem annyira örülnek, sokszor vágják földhöz dühösen a sapkájukat, ha meglátják a nyest-művészek rojtosra rágott drót alkotásait…

Nyestkutya
(Nyctereutes procyonoides)

Ha épp nem találsz minket a kifutóban, az két okból is lehet: az egyik, hogy éjszakai állat lévén nappal durmolunk, a másik, hogy rettentő jók vagyunk rejtőzködésben, néha még egymást sem találjuk meg… Egyébként tesók vagyunk, Marci és Berci a becsületes nevünk, 2013-ban születtünk, és szeretünk együtt aludni. Berci szeret botokkal játszani, én, Marci pedig inkább a párkány sarkában ücsörgöm szívesen, és bámulom a bámészkodókat. Télire hatalmas, meleg bundát növesztünk, és úgy nézünk ki, mint két megtermett, négylábú vattacukorhenger.

Fára mászni nem nagyon tudunk, ebben a vadon elő rokonaink se jeleskednek, ők a legsűrűbb bozótban is ügyesen mozognak. Kiszimatoljuk az apró rágcsálókat, rovarokat, de az „erdei müzlit” is szeretjük, gyümölcsöket és magvakat is kedvünkre rágcsálunk. Sőt, a számunkra illatos döghúst sem vetjük meg! Van egy remek receptünk, még az üknagyinktól tanultuk, így kezdődik: végy egy szép, kövér, közönséges kószapockot, nem baj, ha nem mai csirke…

A vadonban amúgy elég magányos farkas… vagyis nyestkutya a nyestkutya, szereti egyedül bejárni a vadászterületét. Persze családot alapítani nagyon fontos, igazi párkapcsolatot csak az utódok létrehozása és nevelése érdekében kötnek. A kölykökkel jól kijönnek, nyolc-kilenc csöppséggel is elboldogulnak, az anyjukkal közösen gondozzák őket.

Bár a kutyafélék családjába tartozunk, ugatni nem tudunk, és az eldobott labdát sem hozzuk vissza.  Tömött, meleg szőrménket sajnos elirigyelték az emberek, és rengetegen pusztulunk el amiatt, mert egyes kétlábú emlősök (igen, ti, emberek!) a mi bundánkban akarnak melegedni!

Őstulok
(Bos Primigenius Primigenius)

Furcsa, de valójában a 17. században teljesen kihaltunk. Hogyan lehetséges, hogy mégis látsz bennünket? Úgy, hogy okos tudósok kigondolták, hogy különböző genetikai, tenyésztési módszerekkel, hogyan lehetne „életre kelteni” bennünket. Na, nem kell semmilyen zombis dologra gondolni, úgy történt, hogy különböző fajtájú marhák tulajdonságait keresztezték, továbbtenyésztették addig, amíg az őstulokra leginkább hasonlító egyedeket nem kaptak. Ennek a több évtized óta tartó folyamatnak az eredményeként jöttünk létre. Minket már bátran letulkozhatsz, bár valódi ősi rokonaink tőlünk még hatalmasabbra nőttek annak idején, de kinézetre bődületesen hasonlítunk rájuk. Különös ismertető jegyünk többek között az orrunk körvonalát követő fehér folt. Sosem leszünk szelídek, elég morcosak vagyunk, úgyhogy véletlen se akarj barátkozni velünk!

Őz
(Capreolus capreolus)

Kapaszkodjatok meg jól, mert az őztársadalom nevében ezúton elmondjuk az igazságot Bambiról! Az eredeti történetben bizony őzként szerepel a kis Bambi, az más kérdés, hogy egy oltári tévedés folytán, a rajzfilm végén hatalmas aganccsal a fején ábrázolták, mint egy szarvast! Tehát az őz ugyan szarvasféle, de nem szarvas!

Amikor megszületünk, icipicik és pehelysúlyúak vagyunk, de a rejtőzködés fekete öves… vagyis inkább fehér pöttyös nagymesterei! Barnás bundánkon fehér foltokkal – és mert teljesen szagtalanul születünk – szinte észrevétlenül olvadunk a környezetünkbe, a ragadozók számára majdnem láthatatlanná válunk. Apró pálcika lábaink gyöngék, az első hetekben inkább csak pihengetünk a magas fűben, ahová az anyukánk „elfektetett” minket – és ahová vissza-visszatér megszoptatni.

Felnőttként meglehetősen finnyásak és válogatósak vagyunk, csakis könnyen emészthető, rostban szegény, de energiában gazdag táplálékot fogyasztunk. Egyébként ezért nem is járunk olyan gyakran étterembe, biztos megőrülne minden pincér, mire kiválasztanánk valami fogunkra valót az étlapról… Marad tehát az erdő, mint terített asztal, de mivel igen gyors az emésztésünk, négyóránként kell ebédszünetet tartanunk!

A kifejlett nőstényeket sutának, a hímeket baknak nevezik a tankönyvek. Territoriális állatok vagyunk, párzás idején a bakok területet foglalnak, akinek a legszebb és legnagyobb placca van, azzal több suta szeretne megismerkedni. Az így sikeresen elcsábított, remek tájépítészeti érzékkel megáldott sutákat, és a birtokolt birtokot a bakok igen agresszívan óvják a riválisoktól (őzül szólva: pata csetepaté és agancsöklelés jár annak az őzbaknak, aki csak az orra hegyét is bedugja a területemre!).

Mindent a szemnek, semmit a kéznek: a fentieket figyelembe véve, eszetekbe ne jusson hozzányúlni egy árvának hitt őzgidához sem, hisz tudjátok, csak a mamáját várja, aki a legelészésből visszaérve, ha idegen szagot érez a kicsinyén, nem gondozza tovább! A fogságban felnevelt őzikék csak a legritkább esetben maradnak életben!

Patkány
(Rattus)

Lehet, hogy első pillantásra inkább egy nagyra nőtt és jól táplált egérre hasonlítok, ami nem véletlen, hisz az egérfélék családjába tartozom, amúgy meg a vándorpatkány háziasított változata vagyok. Imádok világot látni, kedvenc járművem a hajó, ami ha süllyedni kezd, biztos lehetsz benne, hogy én menekülök el róla elsőként!  Régebben a tengerészek, ha azt látták, hogy a patkányok egymás után vetik magukat a tengerbe, biztosra vehették, hogy a hajó bizony léket kapott! Manapság is szeretek hajókázni, de mivel haladni kell a korral, így ha repülőre kell szállnom, attól sem riadok vissza, sőt! Az egyik unokatesóm és öt haverja a Columbia űrsiklóval egy Föld-körüli űrutazáson is részt vett!

Indiából származom, de gyakorlatilag a világ minden pontjára beköltöztettem népes családomat. Kedvelem az ember közelségét, ugyanez fordítva már nem igaz, mivel szerintük nem vagyok elég higiénikus és iszonyú bolhás tudok lenni. Éjszakai életet élek, napközben a fészkemben tanyázok. Nagyon találékony, szívós és sportos vagyok, igazi túlélő alkat: feltalálom magam földön, vízen, levegőben egyaránt! Ha a szükség úgy kívánja, képes vagyok kilométereket úszni, gond nélkül mászok falra, fára, csatornára és akár 60 centiméteres távolságot is át tudok ugrani. Az üknagyapám egyik ismerősét öt emelet magasból dobták ki, és a bajusza vége se görbült meg!

Szó szerint mindenevő vagyok, erős fogaimmal átrágom magam műanyagon, fán és némely puhább fémen is. Ha egyéb táplálékot nem találok, feslett cipővel, papírral vagy szappannal is beérem. Falatozásom közben irtó óvatos vagyok, minden új ételt gyanakodva méregetek, ízlelgetek, a mérgezéstől ugyanis nagyon félek! Ezért ha azt látom, hogy egy számomra ismeretlen ételtől páran előttem már rosszul lettek, én abból bizony nem eszem egy falatot sem!

Nagyon gyorsan és szívesen tanulok, imádok játszani, tudok álmodni és újraélni dolgokat, az emlékező tehetségem pedig kiváló! Azt egyébként mondtam már, hogy a kedvenc járművem a hajó…?

Róka
(Vulpes vulpes)

Chili vagyok, imádom, ha a gondozók foglalkoznak velem, ugrálással szoktam felhívni magamra a figyelmet, és nagyon gyorsan tanulok új trükköket. A testvérem Parázs, ő egy kicsit antiszociális, inkább szeret a háttérben maradni, és kedvenc pihenőhelyén, a kis házunk tetején ejtőzni.

Nagy népszerűségnek örvendünk a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt, mondhatni igazi sztárok vagyunk a vadvilágban! Rengeteg híres, és sokak által kedvelt történetben szerepelünk, és óriásit alakítunk, mint róka. Az egyik fürge róka lábakon szaladunk, a másikban csőrbe… vagyis csőbe húzzuk a hollót, és elcsaklizzuk tőle a sajtot, kérdezzétek csak meg a legjobb barátunkat, a Kis Herceget!

Ragadozó állatok vagyok, legszívesebben friss húst, apró pockokat, egereket, rágcsálókat rágcsálunk, de igazi ínyencekhez méltóan bogyókat, gyümölcsöket is fogyasztunk. Nem szívesen valljuk be, de városok közelében még „kukázni” is szoktunk, az ember által kidobott ételmaradékot a szeméttárolókból túrjuk ki magunknak…

Vadon élő társaink éjszaka vadánsznak, napközben a föld alatt található rókavárban, a „kotorékban” sziesztáznak. A sötétség egyáltalán nem okoz gondot számunkra, hisz mind fülben, mind pedig orrban igen erős vagyok. Hegyes, radarszerű füleinkkel a legapróbb neszt is meghalljuk, orrunkban pedig közel kétmillió szagló-receptor található, így nincs az a zsákmány, amit pillanatok alatt ki ne szagolnánk! Első hallásra furcsa lehet, de mi nem csak az orrunkon hordunk bajuszt, hanem a lábainkon is, ezek a tájékozódásban segítenek, és abban, hogy könnyebben ki tudjuk kerülni sötétben az akadályokat.

Európa-szerte találkozhattok velünk, Magyarországon őshonosok vagyunk, a Kutyafélék családjába, azon belül is a Rókafélék nemzetségébe tartozunk. Mivel van egy-két remek túlélési technikánk, és született alkalmazkodó-művészek vagyunk, nem csak erdőkön-mezőkön találjuk meg a számításainkat, hanem az ember közvetlen közelében: falvakban, városokban is megélünk. A „villámló bottal” járó vadászokkal azonban sajnos gyakran összeakasztjuk a bajuszunkat…

Sün
(Erinaceus roumanicus)

Rengeteg színdarabban játszom főszerepet, általában tűpárnát, vagy kaktuszt alakítok hatalmas sikerrel. Ha veszélyt érzek, szúrós labdává gömbölyödöm, védekező taktikám sikerességét több érzékeny kutyaorr és macskatappancs bánja. Tűhegyes fogaimtól elsősorban a környék földigilisztái rettegnek, de tücsköt-bogarat, csigát, gyíkot, sőt, nagyobb kígyókat is szívesen elrágcsálok, de a gyümölcsöket is szeretem. Télen avarból készült kuckómban durmolok, tömör gombóccá húzom magam, szétnyitásomhoz erősebb konzervnyitó szükségeltetik! Ez idő alatt életfunkcióim lecsökkennek, mondhatni, hibernálódom, szívem nagyon lassan dobog és testhőmérsékletem alig éri el az 5 Celsius fokot. Még szerencse, hogy ősszel dagira ettem magam, így a hideg évszakban hatalmas zsírtartalékaimat élem fel. Tavasszal aztán belső „termosztátom” melegítésre kapcsol, mire elérem a normális 35 Celsius fokot, a pocakom is korogni kezd! A nagy alvásban majdnem elfogytam, így hát én tavasszal farkas… vagyis sünétvággyal vetem magam a finom falatokra!

Szikaszarvas
(Cervus nippon hortulorum)

Valójában nagyon messziről érkeztem, nem is vagyok őshonos Magyarországon, az egzotikus távolkeletről származom, Japántól Koreán át, Vietnámban és Tajvanon is megvetettem a patám.  A dám-, és gímszarvashoz hasonlóan én is remek rejtőszínekkel álcázom magam, sárgásbarna bundám két oldalán fehér foltokkal pöttyözött, ami nem véletlen, mert segítségével úgy bele tudok olvadni a nyári erdőbe, hogy kétszer is meg kell nézned, hogy tényleg ott vagyok-e, és nem a szemed csalt. Télen szürkés bundára váltok, foltjaim megfakulnak, igazodva a téli, kopár erdei stílushoz. Szóval természetes színeket kedvelem, és követem is a natúr-divatot. Egyes vélekedés szerint a hátsóm eléggé erőteljes, és nem annyira kecses, mint a többi szarvasé, de kit érdekel, szerintem csak irigykednek! Főleg, mert ezen az állítólag méretes hátsón egy nagyon hasznos és ügyes kis farkinca található, amivel jelezni tudok a többieknek, ha veszélyt érzek. Szívesebben bujkálok a sűrűben, inkább, mint hogy nyílt terepen szaladjak, ugyanis nem vagyok egy nagy sprinter, futás közben elég gyorsan elfáradok… A hangom nagyon különleges, vékony, elnyújtott, kicsit sípolós-sikítós-féle, az emberek azt mondják, hogy túlvilági, és tutira hidegrázást kapnak, ha megszólalok az erdőben.

Szürke farkas
(Canis lupus)

Vadasparki falkatagok:
Ulán (vöröses színű), Andzsin (rövidlábú) és Bajir (szürke, hosszúlábú):
Őseink közül néhányan az ember mellé szegődtek, ők a ma élő kutyák. Ez az „üzlet” mindkét fél számára előnyös volt, hisz az ember védelmet, vadászatai során legalább egy plusz fogsorral több segítséget kapott a kutyától, az pedig az ember révén könnyebben jutott élelemhez és állandó szálláshoz.
Farkasétvágyamat csakis hússal tudom csillapítani, a mi étlapunkon zöldségként maximum a krumplibogár szerepelhet, vegetáriánus étrenden csak a zsákmányállataink élnek… amíg meg nem éhezünk. Falkában vadászunk: közösen bekerítjük, vagy ha kell, hosszú kilométereken át üldözzük, és egymásra figyelve, precízen összehangolt csapatmunkával segítjük át az örök égi legelőkre a vacsoránkat. Általában legyengült, beteg vagy öreg állatokat szemelünk ki, ezzel fontos szerepet töltünk be a zsákmányállat populációjának szabályozásában.
Nagyon családcentrikusak vagyunk, a falka tulajdonképpen olyan nagycsalád, amiben mindenkinek szigorúan leosztott hely és pozíció jut, egyébként pedig nagyon kötődünk egymáshoz. A falka élén az egyeduralkodó alfahím áll, utána következik az alfanőstény, és szép (rang)sorban a többiek.
Látásunk, hallásunk és szaglásunk is kitűnő, ha megfelelő a szélirány, kilométerekről is megérezzük például egy szarvas farkasíny-csiklandó fenséges illatát. Akár 60-70 km/h-s sebességgel is tudunk futni, és 4-5 métereseket ugrunk. (Farkas)üvöltve kommunikálunk egymással, így adjuk társaink tudtára például azt is, ha zsákmányra leltünk. A hangos vonyító szokás (amit az emberek egyenesen hátborzongatónak tartanak, a hideg futkos a hátukon tőle) a kutyáknál is megmaradt. Eb-testvéreink már csak ösztönből is imádják felverni a környéket éjjelente, hogy a hatalmas, égi világító sajtot látszólag minden ok nélkül kedvükre ugathassák…

Vadászgörény
(Mustela putorius furo)

Angéla vagyok, de hívjatok csak Anginak. Albínó vadászgörény vagyok, és szeretem, ha a gondozóim kézbe vesznek, olyankor nagyon izgatott és kíváncsi leszek. Fontos tisztáznunk, hogy nem rágcsáló vagyok, hanem ragadozó! Sőt, tudni kell rólam, hogy őseimet vadászatra is használták, mivel olyan ruganyosak vagyunk, mintha gumiból lenne a testünk. Szűk, földalatti üregekben is jól mászunk, akár ketté is tudjuk hajtogatni magunkat, és gond nélkül tudunk tolatni, ezért a patkányokat, egereket és üregi nyulakat hatékonyan tudjuk likvidálni. Az emberek mostanában inkább házikedvencnek tartják a barátaimat, mert mókásak, okosak, kíváncsiak és szeretnek játszani, valamint érzelmileg is kötődnek gazdájukhoz. Ébresztőóra helyett is gyakorta használnak görényeket, mert biztosak lehetnek abban a gazdik, hogy hajnalban óriási hangzavarra, hangoskodásra, trappolásra, azaz igazi görény-murira ébrednek majd… Imádjuk a ráncigálós-birkózós-kergetőzős mókát, kevés jobb dolog van a világon, mint a huza-vona! Bevallottan kleptomániásak vagyunk, és előszeretettel dugdosunk el kisebb-nagyobb tárgyakat a lakásban. Aztán, amikor kérdőre von a gazdi, akkor ártatlan arccal nézünk ki a fejünkből, és nem értjük, ugyan miért baj, ha a zörgős kulcscsomókat, tollakat, telefonokat, vagy a szép színes mosogató szivacsot néha a kanapé párnája mögül kell kihalászniuk. Amúgy is vonzódunk a lyukak, csövek és kis zárt területek iránt, bátor görénynemzetség vagyunk, a nagyobb állatoktól se félünk, és néha pont ezért kerülünk bajba… A kutyákkal és macskákkal ellentétben nekünk nincs “hazatérő ösztönünk” és a vadonban már nem tudunk életben maradni, ha elkóborolunk (igen, egy szellőzőnyíláson keresztül is ki tudunk szökni az utcára).

Mint említettem, ragadozók vagyunk, tehát a fincsi husit, ropogtatni való csontocskákat imádjuk, a növényi táplálékot képtelenek vagyunk megemészteni. Szóval, ha kedveskedni szeretnétek nekünk, akkor legyen otthon rengeteg, játékos búvóhely, és ízletes csirkeszárny… a müzlit pedig edd meg inkább te!

Vaddisznó
(Sus scrofa)

Tapasztalatból mondjuk, hogy nincs jobb, mint egy illatos-ragacsos iszappakolás, mint minden valamirevaló disznó, imádunk dagonyázni. Egyik kedvenc napi elfoglaltságunk a sárban való henyélés, így ha valaki, mi igazán megértjük, miért szerettek ti is a mocskos nedves földben turkálni, vagy koszos pocsolyákban tapicsokolni.

Kondának hívják tudományosan a lakóközösséget, amiben élünk, vezetőnk általában egy kifejlett anyakoca, akinek kicsinyei (malacai) vannak. Nem szeretjük a balhét, általában elkerüljük az embert, de ha sarokba szorítva érezzük magunkat, akkor a kan disznók agyaraikat (hatalmasra nőtt szemfogaikat) halálos fegyverként használják, az anyakoca pedig akkor változik át harcos és életveszélyes amazonná, ha a csíkos hátú kismalacait veszélyben érzi.

Erőteljes, kissé gömbölyded alkatunk (akár 100-200 kilót is nyomhatunk) senkit ne tévesszen meg, ugyanis ha kell, kung-fu mestereket megszégyenítő gyorsasággal mozgunk és villámszerűen fordulunk, a lomha és ügyetlen ember számára áthatolhatatlannak tűnő sűrűben is könnyedén és szélsebesen közlekedünk. Habár a látásunk nem a legjobb, kiváló hallással és szaglással ellensúlyozzuk ezt a kis hiányosságunkat. Ja, és bármikor aranyérmesek lennénk az állatok úszóversenyén, már kismalacként is kiválóan hasítjuk a habokat akár a jéghideg vízben is… bár a pillangózást és a hátúszást egy kicsit még gyakorolnunk kell.

Vadmacska
(Felis silvestris)

Szilveszter vagyok, 2011-ben születtem, és a rejtőzködés nagymestere vagyok, úgyhogy biztosan eltelik egy kis idő, amíg megtalálsz a kifutóban.

Bár megszólalásig (és még utána is!) hasonlítok a szomszéd néni gombolyagot pofozgató, kedvesen doromboló Cirmikéjére, én sosem leszek szobacica! Ugyanaz a macskaszem, bajusz, fülek és mancsok – csak egyel nagyobb méretben! Szinte mindannyian szürkésbarna egyen-bundában járunk, testünk alsó felén és ruganyos lábaink belső részén okkersárga beütéssel. Fő ismertetőjegyünk az elejétől a végéig egyformán vastag farkunk, melyen 5-7 fekete gyűrű található. Sötét tigris-csíkjaink – túl azon, hogy vitathatatlan esztétikai jelentőséggel bírnak – segítenek a rejtőzködésben, ugyanis rendkívül félénk állatok vagyunk, kerüljük az emberrel való találkozást.

Vadnak azért elég vad vagyok, aminek leginkább az apró rágcsálók, madarak, gyíkok és rovarok isszák meg a levét… mert én bizony megeszem őket szőröstül, bőröstül! Főleg alkonyatkor, éjjel és hajnalban vagyunk aktívak, puha, párnás tappancsainkon szinte hangtalanul osonunk, sötétben is tökéletesen látunk és hallunk.

Vadon élő barátaim magányosan élnek, territóriumuk akár 50 hektár is lehet, ám ahol elegendő élelem áll rendelkezésére, feladják magányos életmódjukat, és bandába verődve együtt védelmezik a területüket a többi ragadozóval szemben, akiknek így biztosan kijár egy kis macska-jaj!

Vízibivaly
(Bubalus bubalis)

Imádunk vízben… vagyis inkább vizes sárban henteregni, csakúgy, mint vad, vízibivaly őseink. Bivalyerősek vagyunk: egyszer kihívtuk a szomszéd bikáját egy farönk-húzó versenyre, és csúfos vereséget szenvedett! Ezek után érthető, hogy elsősorban nehéz rakományok vontatására használtak az emberek, de szívesen fogyasztották a tejünket is, melyből a híres mozarella-, és fetasajtot állítják elő. A gazdámmal engedelmes és jóindulatú vagyok, ez nem mondható el rólam, ha felingerelnek, vagy sarokba szorítanak. Ebben az esetben igen veszedelmes tudok lenni, úgy nekiiramodok, mint egy gőzmozdony! Ami a takarmányt illeti, nem vagyok válogatós, jöhet minden: káka, nád, széna, mocsári füvek, fujtásnak megy egy pár halom frissen vágott, zöld, ropogós szittyó – csak mindenből jó sok legyen, mert egy ekkora testet el kell ám látni energiával! Álmom, hogy megnyerjem az erdei súlyemelő bajnokságot, de ha ez nem jönne össze, mindenképp szeretném kihívni Fekete Laci bácsit, a világ legerősebb emberét egy kis malomkő-gurításra!

Csóka
(Corvus monedula)

Jack vagyok, a csóka. Míg Te legszívesebben egész nap lekváros palacsintával vagy fahéjas tejbegrízzel tömnéd a pocakod, én inkább ízletes meztelen csigával, ropogós féreggel, ruganyos kukaccal, vagy jól megtermett, zsenge cserebogárpajorral pakolom tele a bendőm, spagetti helyett pedig méteres, akarom mondani, méretes földi gilisztát szippantok a csőrömbe. Bár első látásra kicsit hasonlítok egy varjúra, de ha jobban megnézel, láthatod, hogy valójában egyáltalán nem. Én sokkal kisebb vagyok, a csőröm is rövidebb, a szemem pedig kékes, sőt, idősebb korunkra egészen kifehéredik. A fejem búbja, a hátam és a farkam fekete, a nyakam oldalt és tarkóm szürke, a hasam pedig palaszürkés-fekete. Nem csak szép madár vagyok, hanem nagyon kedves és okos is, ha kiskoromban emberhez kerülök, aki tojóanyám helyett emberanyámként szeret, ellát kellő mennyiségű kukaccal, és egyéb ínycsiklandó csókafalattal, akkor hűséges házi kedvencként nem hagyom el őt soha. Vadon élő társaim a párjukhoz is hűségesek, fészküket odvas fákba, épületek zegzugaiba rakják. Ha egy fészekben halványkékes-zöld, és barna szeplővel pettyezett tojásokat látsz, akkor tudd, mindben egy-egy aranyos csókafióka várja, hogy feltörhesse végre a tojáshéjat. A csókapár, ha teheti, nászútra közeli pocsolyákhoz, sekélyebb tavacskákhoz megy, mert a csókacsalád tagjai nagyon szeretnek a hűs habokban pancsolni, lubickolásban nagyon tehetségesek vagyunk! Imádok játszani, bármikor készen állok egy kis csínytevésre, főleg csillogó dolgokat szeretek elcsenni.  Na, csók-a család’!

Dolmányos varjú
(Corvus cornix)

Gondolom, már kitaláltad, miért hívnak dolmányosnak minket, elég csak ránk nézni, és egyből látszik a szép, szürke „kiskabát”, amit én Csőri és a barátom Hassan viselünk. Ha versenyt kéne rendezni az állatok között, hogy ki a király az alkalmazkodásban, akkor valószínűleg dobogós helyen állnánk! Mindenhol és minden körülmény között feltaláljuk magunk. Abszolút mindenevők vagyunk, ha épp szemetesből kell kicsórnunk egy fél szendvicset, a csőrönkbe csippentve felröppenünk vele egy villanyoszlopra, és a zacskóból kibontva jóízűen elfogyasztjuk azt. A zacskót még nem tanultuk meg kidobni a kukába, de dolgozunk rajta. Apropó, a nejlonzacskó, és bármilyen más műanyag (használati)tárgy (pl.: szívószál, műanyag villa, stb.) szinte bűncselekmény a Föld bolygó ellen, úgyhogy ha teheted, ne használd, nekünk is könnyebb dolgunk lesz a kukában talált szendvicsekkel! Szóval mindenevők vagyunk, többször szoktunk halászni, mert rájöttünk, ha egy kenyérdarabot belemártogatunk a vízbe, az odajövő halacskát egy pillanat alatt ki tudjuk kapni, aztán meg bekapni. Ha elázik a kenyér, hozunk másikat a parkból. Ja, és ha fel akarunk törni egy diót, vagy csigát, akkor a magasból a földre ejtjük, és a széttört darabok közül kiválogatjuk a finomságot! Ha túl sok kaját találunk, okosan elrejtjük titkos éléskamráinkba, pl.: virágcserép, ereszcsatorna, stb. De mivel minden dolmi tesó pont egyformán okos, ezért előfordul, hogy a távolból kifigyelik, amikor eldugjuk az uzsonnánkat, és amikor elrepülünk, akkor a tolvaj betör az éléskamrába, és kifosztja azt… Kár… ahogy mondani szoktam.

Fácán
(Phasianus colchicus)

Annak idején a „Magasröptű és kitartó repülés tudománya” vizsgán csak egy közepessel suhanhattunk át, mert a levegőben kissé nehézkesen manőverezünk, de azért nem várjuk meg, hogy “ránk lépjen” a vadász, ha kell, igenis repülünk az életünkért! Elképesztően színes egyéniségek vagyunk, kakasainkon igen látványos effekteket fedezhettek fel: kékes-zölden csillogó nyak, és fej, rikítóan piros folt a szemek körül, nyakukon keskeny fehér öv, további rozsdavörös, és aranylóan csillogó részek test szerte – és mindez nem photoshop, hanem valódi fácánság! Tojóink az egyszerű, de annál nagyszerűbb, álcának tökéletes, sárgás-barnás tolltakarójukba burkolózva bíznak abban, hogy el tudnak „tűnni” a ragadozók szeme elől. Inkább a füves, bokrokkal, fákkal, nádfoltokkal tarkított élőhelyeket kedveljük, ahol a kakasok büszkén felügyelik háremtyúkjaikat, ahogy a kiscsibékkel foglalkoznak.  Magvakat, gabonákat fogyasztunk, nagy kedvencünk a burgonyabogár is, de pókokat, rovarokat, férgeket is csőrvégre kaphatunk.

Fogoly
(Perdix perdix)

Hosszútávrepülő bajnokságot biztos nem nyernék, hisz gyors szárnycsapásokkal és alacsonyan szállok, de kis idő múlva vitorlázva mihamarább újra a növényzet közé ereszkedem. Viszont kis termetemet meghazudtoló hangerővel rikácsolok közben, hogy tudtára adjam a többieknek, ha vészhelyzet áll fenn! Tollazatom mintájának és szürkés-barnás színeinek köszönhetően szinte teljesen beleolvadok a bokros-cserjés környezetbe, ragadozó legyen talpán, aki észrevesz az aljnövényzetben, egyszer még a saját feleségem sem talált meg! Egyébként monogám madár vagyok, egy életre elkötelezem magam a párom mellett, és az élőhelyünkhöz is ragaszkodom. A fogolytyúkok egy talajmélyedésbe kapart, fűvel bélelt fészekbe rakják a tojásokat, és mivel a nagycsalád hívei vagyunk, általában nem állunk meg 10 tojás alatt, de előfordul, hogy 20 tojásból kikelt kiscsibe kapirgál körülöttünk. Kéthetes korukig a kicsik csak apróbb rovarokat, csigákat csipegetnek, majd lassan szinte teljesen áttérnek a „vega” étrendre, de azért a zúzókövek mellé néha egy kis pókpecsenye is a bögyükbe kerülhet…

Holló
(Corvus corax)

Sziasztok, Big Head, magyarul Nagyfejű vagyok, és azért kaptam ezt a szép, találó nevet, mert hajlamos vagyok felborzolni a fejtollaimat, amitől kétszer akkora lesz a fejem, mint általában. Egyik kedvenc időtöltésem, hogy a megmaradt étel-tartalékaimat a kifutóm különböző pontjai elrejtem, amit gondosan be is takarok levelekkel vagy ágakkal. Az éhes gondozók abból ugyan nem esznek!

Szólítsatok csak nyugodtan professzor úrnak, ugyanis akkora aggyal rendelkezem, hogy azt talán még Einstein papagája is megirigyelné! Problémamegoldó képességem és intelligenciám határtalan, azt hiszem egyetemen kéne tanítanom a hollóságot és az alkalmazkodás művészetét. Ez utóbbit annak is köszönhetem, hogy mindenevő vagyok, valójában megeszek bármit, amiről úgy gondolom, hogy ehető, legyen az rovar, hüllő, kisebb emlős, vagy éppen nagyobb, ami dög lett… vagyis döglött. Egyszer majdnem megettem egy egész barnamedvét, amikor belecsíptem, akkor derült ki, hogy csak aludt. Bármilyen meglepő, „énekesmadarak” rendjébe sorolnak, annak ellenére, hogy hangom néha inkább hasonlít egy berozsdásodott kávédarálóra, ami apró kavicsokat darál.  Egyébként bármilyen hangot ügyesen utánzunk, gyakran az emberi beszédet is. A csillogó, fényes tárgyaknak mi sem tudunk ellenállni, ismertem egy hollót, aki golflabdák elcsenésére specializálódott. Nagyon szeretünk játszani, néha havas lejtőkön csúszkálunk, fogócskázunk, vagy akrobatikus légi bemutatókkal szórakoztatjuk magunkat és egymást. Fészkünket fák koronájába, sziklaszirtekre építjük faágakból, gallyakból, és mohával, vagy szőrmével varázsoljuk kényelmesebbé. Általában egy életre választunk párt, a válás nálunk ritka, mint a fehér holló…

Kuvik
(Athene noctua)

Amikor repülni látsz, könnyen összetéveszthetsz a fakopáncsokkal, de amint leszálltam, már láthatod, hogy ki más lennék, mint tollazatos bagolymagam, a kuvik? Kétségtelen, hogy nem tartozunk a leghatalmasabb testű baglyok közé – 21-23 cm „magasak” vagyunk –, de attól még mi is tudunk ám huhogni… izé… visítani. Ugyanis hiányoztunk a madársuliból, amikor a huhogást tanították… Nem azért ilyen lapos a fejem, mert nekirepültem valaminek, hanem mert így nőtt ki magától. Ettől, és a „komoly szemöldökömtől” állítólag rosszalló az arckifejezésem, mintha mindig valami rosszban sántikálnék, de kérlek, ne ítélj senkit a külalakja alapján, biztosíthatlak, hogy az imposztor gondolatok nagyon messze (sz)állnak tőlem. Tücsköt-bogarat összeeszem, meg lepkéket, gilisztákat, de ugyanannyira kedvelem a gyíkokat, egereket, vakondokokat, érthető okokból ők már nem annyira szeretnek engem, mert párjukat ritkítom. Egyébként hiszek az élethosszig tartó szerelemben és házasságban, sosem szállok félre, párommal kitartunk egymás mellett jó pocokban, rossz pocokban.

Macskabagoly
(Strix aluco)

Ezúton szeretném felhívni a kíváncsi amatőr természetbúvárok és gyanútlan fotósok figyelmét, ha költési időszakban a féltve őrzött fészkemhez közelítenek, számoljanak azzal a lehetőséggel, hogy méretes tollbombaként robbanok az arcukba, éles csőrömet és karmaimat torpedóként bevetve esem nekik – meglehetősen agresszív tudok lenni a hívatlan látogatókkal! Erdei famatuzsálemek odúit bérlem, de feltalálom magam városi környezetben is: mindig betartom a jobbszárny-szabályt! Akár lakatlan varjúfészekben, elhagyott házak padlásán, romos kéményekben, temetők ősfáin, parkokban is szívesen fészkelek.

Nem dicsekvésből mondom, de az összes eurázsiai bagolyfaj közül én tudok a legmagasabban repülni, a fejemet 180 fokban el tudom fordítani, bár ezt a kunsztot a legtöbb fajtársam produkálja. Hallásom tízszer jobb, mint az emberé, műhelytitokként elárulom: „térben hallunk”, mivel a bal fülnyílásunk a jobb oldalinál kissé magasabban található, és lefelé mutat, így érzékenyebb az alulról jövő zajokra. Halkabban suhanok a levegőben, mint Superman, repülés közben semmilyen rövidhullámú, vagy az ultrahangokig terjedő zörejt nem bocsájtok ki, mivel a tollaimon található pihék hangtompítóként működnek, a gyanútlan zsákmányállatok ezt nem annyira díjazzák. Nagyon szeretem az ízletes egérhúst, pocakomba pockot is szívesen tömök, de nem utasítok vissza egyetlen cickány-, vakondok-, denevér-, vagy pelevacsorát sem.

Egész életre választunk párt, tökéletesen kiegészítjük egymást: nem szólok, ha álmában hangosan huhog, cserébe ő elnézi nekem, hogy túl sokszor nyávogok.

Örvös galamb
(Columba palumbus)

Első pillantásra nem lehet megkülönböztetni a tojókat és a hímeket, mert egyforma fémes-szürke galamb-uniformist viselünk, nyakunkon a különös ismertető jegyünkkel: a fehér folttal. Szárnyainkon is található hasonló, de azt csak akkor mutatjuk meg, ha a levegőben közlekedünk. Hímjeink gyönyörű nász-repüléssel csavarják el galambocskáik fejét: egy magas ágról indulva 20-30 méter magasra emelkednek, majd kiterjesztett szárnyakkal és széttárt farktollakkal vitorlázva süvítenek a mélybe ismét; néha a hasuk alatt összecsapva „tapsolnak” a szárnyukkal. A csavart dugóhúzó technikát és a légi-bukfencet még gyakorolniuk kell kicsit, de a tojók így is mindig 10 pontot adnak a produkcióra. A fészeképítés művészete szerintünk nagyon egyszerű: keress a földön száraz ágakat, gyökereket, és rendezd őket galamb-fészek formában egy fára. Ne törődj a kritizálókkal, akik szerint ez nem is fészek, csak hányavetin egymásra dobált ágak sokasága! Két fehér tojásunk nagyobb biztonságban van, mint az kívülről látszódik! A kikelt fiókáinkat eleinte begytejjel etetjük, később a begyünkben puhított gyom-, és egyéb magokat szervírozunk nekik. Felnőtt galambként tölgy-, bükkmakkot, napraforgót, kukoricát, búzát is szívesen csipegetünk, de mókusokat meghazudtoló ügyességgel a fenyőmagvat is kiszedjük a toboz pikkelye alól.

Pusztai sas
(Aquila nipalensis)

Méreteinket tekintve a levegő Góliátjai vagyunk, akár négy kilót is nyomhatunk, és majd’ 80 cm-es testmagasságunkkal a kiscsoportos tornasorban előkelő helyen állnánk! Jó messzire elér a kezünk… vagyis a szárnyunk: fesztávolságuk egyenként majdnem két méter. Bár szédítő magasságban szeretjük hasítani a levegőt – akár egy felhőkarcoló ablakán is be tudnánk sasolni –, furcsa módon mégis a földre szeretjük építeni a fészkünket. Két tojást rakunk, az utódokról az anyuka és az apuka közös munkamegosztással gondoskodik. Sajnos a fiókák kikelését követő időben előfordulhat „testvérharc”, tudományos néven „káinizmus”, amikor a nagyobb fióka elpusztítja a kisebbet. Ha lenne konyhánk, ott leginkább pocokpörkölt, pocokfelfújt és pocoksült készülne, de igazából minden kisebb és közepes méretű emlősállatra szívesen vadászunk. Az égen körözve sasszemünkkel kifigyeljük az áldozatunkat, és mire az kimondaná, hogy fapapucs, már éles karmaink közé is kaparintottuk!

Szarka
(Pica pica)

Pajti vagyok, és szeretek a gondozóim vállán ücsörögni. Töredelmesen bevallom, hogy vérbeli csenő-madár vagyok! Mivel imádom a csillogó dolgokat, előre megfontolt szándékkal el is lopom őket, majd a fészkembe halmozva gyönyörködöm bennük. Ha tükröt tartanak elém, akkor magamban is gyönyörködöm, mert én vagyok az egyetlen madár, aki … helyesebben, aki képes felismerni a tükörképét, vagyis jól fejlett én-tudattal rendelkezem. Nem mintha dicsekednék, de néha eszközöket is használok (például a fészkünk tisztításához), élelmiszereket tárolok magamnak, valamint az eleséget megfelelő méretű adagokban porciózom ki a fiókáimnak. Szívesen beiratkoznék egy számítógép-kezelő tanfolyamra is. Én tartanám az órákat… Mindenevő vagyok: magvakat, rovarokat, gyümölcsöket is jó kedvvel fogyasztok, de ha éhes vagyok, a kisebb madarak, fiókák, rágcsálók sincsenek biztonságban a csőrömtől! Jellegzetes fekete-fehér tolltakaróm és szépségem miatt össze sem tudsz téveszteni más madárral, de felismerhetsz csörgő hangomról is, ami legtöbbször úgy szól, mint egy repedt fazék.

Tőkésréce
(Anas platyrhynchos)

Bár legjobban víz közelében szeretünk fészkelni, rendkívüli alkalmazkodó képességünk (amit egyesek inkább vakmerőségnek neveznek) lehetővé teszi, hogy szinte bárhol el tudjuk képzelni családi életünket… teraszokon, panelházak erkélyén, városi épületekben, elhagyott faodúkban is fészkelhetünk. Elvétve még városban, a járda menti esővízzel teli árokban is láthatsz minket „csónakázni”, amint magvakat, növényeket, férgeket, békapetét keresgélünk a víz alá bukva. A hímek tollazata gyönyörű színes, a tojók inkább a rozsdás-barnás árnyalatra esküsznek, mivel a fészken ülve így jobban beleolvadnak a környezetükbe. A kikelt fiókák puha, meleg fészekbe érkeznek, mivel a tojó saját pihetollaival vastagon kipárnázza azt. A tojók nagyon rafinált trükköt szoktak egyébként alkalmazni (el ne mondjátok a rókáknak!), ha veszélybe érzi a fiókáit, szó szerint eljátssza a Hattyú halálát, úgy csinál, mintha eltörött volna a szárnya, látványosan vergődik a vízben, így hívja fel magamra a támadó figyelmét, mialatt a fiókák biztonságos helyre menekülnek. Jó messzire elcsalja a ragadozót ezzel a trükkel, majd hirtelen a magasba emelkedve visszatér a kicsinyekhez. Alakításáért már többször is Oscar-díjra jelölték…

Vetési varjú
(Corvus frugilegus)

Nem akarunk előre károgni, de jobb, ha tőlünk tudjátok: fészkeinkbe senki ne költözzön be, egyik sem kiadó, mert mi azt évről évre használjuk, kicsit kitatarozzuk, felújítjuk, kicseréljük az ág-kábeleket, és indulhat a költés! Évekre, de ha a varjú istenségek is egymásnak teremtettek minket, akár egy egész életre együtt maradunk a párunkkal, és a fészeképítés feladatát is közösen vállaljuk. Varjú telepeken élünk, a gally-csenés nagy hagyomány nálunk, a szomszéd fészek egy-két csinosabb ága biztos a miénkben köt ki. Igen kényelmes és időtálló költőhelyet (sz)építünk, a csésze alakú, ágakból készült fészkünket sárral, agyaggal erősítjük meg, belsejét puha mohával, állatok levedlett szőrével béleljük. A hím gondoskodik a tojóról, amíg ő a tojásokon ül, férjura szorgalmasan hordja neki a táplálékot. Jellemző, hogy késő ősszel és télen az utak menték keresgélünk élelmet, ami nagy részt rovarokból, gilisztákból, elhullott állatok maradványaiból áll, de ha arról van szó, fészkeket is fosztogatunk. Nagyon intelligensek vagyunk, bár a Rubik-kockát nem tudjuk kirakni, de papagájokat lekörözve, képesek vagyunk hangokat, például az emberi beszédet utánozni.

Házi kecske
(Capra aegagrus hircus)

Házikecskék vagyunk, név szerint Saci, Csálé és Pisztoly. Őseink az igen furcsa nevű bezoárkecskék. Az ókori görögök szent állatnak tartottak minket, mert tőlünk „tanulták” a szőlőmetszés fortélyait. Minden egyéb zsenge növényi hajtást, levelet, zöldséget, fűt-fát, cserjét, bokrot is lelkesen elropogtatunk, csak a tiszafától és a gyűszűvirágtól dobnánk fel a patáinkat, de ez a két növény minden élőlény, így a Te számodra is nagyon veszélyes, mert halálosan mérgező! Közismert és közveszélyes erdőpusztítóként erdőszegélyek tisztogatását és gyomos területek lerágását rövid határidővel vállaljuk!

A kecsketej varázslatos, gyógyító hatásáról viszont ódákat mekeghetnénk… akarom mondani zenghetnénk, hisz a népgyógyítás világszerte számos betegség kezelésére használja. Mivel emésztésünk kiváló, allergiát okozó növények is szerepelnek az étlapunkon. Például a parlagfüvet is megesszük, pollenjét azonban – mintha csak egy vírus lenne – gyomrunkban csak átalakítjuk, de nem bontjuk le teljesen. Ennél fogva a tejünkben a pollen immunterápiára alkalmas módon van jelen. Így aki kecsketejet iszik, könnyedén megelőzheti az allergia kialakulását, mert egy gyengített verzióban jut a virágpor az ember szervezetébe.

Házi lúd

A buta liba jelzőt jobb, ha örökre elfelejted velünk kapcsolatban, tudd meg, hogy a legértelmesebb szárnyasok közé sorolnak bennünket! Bár a matekhoz nem sokat tudunk hozzágágogni, és sakkpartira sem mernénk kihívni Téged, valamint csapnivaló úszók vagyunk, de például a mezőn legelő csapataink élére ravasz módon őröket állítunk. Az őrliba dolga, hogy megkülönböztesse a pásztort a vadásztól, aztán ha vadász jön, riadót fúj!

Házőrzőnek sem vagyunk utolsók, hisz ha idegen közelít a kerítéshez, iszonyú lármát csapunk, fenyegetőn „sziszegve” próbáljuk elijeszteni a betolakodót. A legenda szerint őseink egyszer még az ókori Rómát is megmentették, gágogásukkal figyelmeztetve a katonákat a lopakodón közeledő ellenségre. Ha kislibáink vannak, akkor meg olyan harciasan óvjuk őket még a széltől is, hogy éles és erős csőrünkkel bárki nadrágját szívesen lecsípjük a helyéről! Az emberek a tollunkkal párnát tömnek, a pecsenyének való húsunkkal és a májunkkal meg a hasukat szeretik tömni…

Házi nyúl
(Oryctolagus cuniculus var. domestica)

Ha épp nem a fűben ülök, szundikálok, vagy ugrálok, akkor szívesen töltöm rágcsálással az időt, ugyanis a folyamatosan növekvő fogaim így koptatom. Ennek a gazdák, és a kertészek nem annyira örülnek, mint én. Négy jól fejlett metszőfogamnak köszönhetően mégsem a rágcsálók, hanem a nyúlfélék rendjébe sorolnak a tudományos szakik, és szoros rokonságot ápolunk az üregi nyúl tesókákkal. Egy pár hosszú, selymes fül is tartozik a fejünkhöz, melyek segítségével olyan hangokat is meghallunk, amit ti emberek, még véletlenül sem, úgyhogy akkor is titkos beszélgetést folytatunk egymás közt, amikor ti ezeket a sorokat olvassátok. Mókás orrmozgásunk nem csak arra szolgál, hogy még aranyosabban nézzünk ki (bár lássuk be, azért cukiskodáshoz is elég jó!), hanem lehetővé teszi, hogy jobban érzékeljük a szagokat, és a kommunikációban is segít minket. Mellső és hátsó lábaink segítségével ugrálva közlekedünk, de ásásra és tisztálkodásra egyaránt használjuk őket.

Házi pulyka
(Meleagris gallopavo domesticus)

Magyarországra a 16. század környékén török kapcsolataim révén kerültem, és akkoriban még indiai tyúknak hívtak. Sokféle fazon, tollszín, méret és elnevezés található a családunkban, pölö: magyar pulyka, rézpulyka, bronzpulyka… Kicsit hiányolom a sorból az aranypulyka elnevezést, sőt, a legjobban a gyémántpulyka illene ránk, annyira értékesek, szépek, okosak és ügyesek vagyunk. Ja, és kicsit sem beképzeltek. Büszkék vagyunk pulykaságunkra, és ezt nem félünk megmutatni! Eléggé könnyen fel lehet minket bosszantani, főleg, ha csúfolódó hangnemben, vagy lenézően szólnak hozzánk. Már néhány napos korunkban – amikor még „pipének” hívnak minket – tudunk dühből „sátorozni”. Ez azt jelenti, hogy megmutatjuk, mekkora erő és büszkeség lakozik bennünk. Ilyenkor felvesszük a „pulykafőnök” testtartást, és mellünket kidüllesztjük, pöffeszkedünk, miközben nyakunkat kicsit hátra vonva fejünket peckesen tartjuk. Ha elég nagyok vagyunk hozzá (márpedig ha megnövünk, akár 50-60 cm magasak is lehetünk, és 6-7 kilót nyomunk), ezt az egész előadást hangos „pöfögéssel” is megspékeljük, és olyan, de olyan mérgesek vagyunk közben, hogy az egész testünk beleremeg, fejünk ellilul, szemünk szikrákat szór. Elég nehezen higgadunk le utána… Úgyhogy – kisebb képzavarral élve – sose lépj egy pulyka tyúkszemére!

Házi tyúk
(Gallus gallus domesticus)

Mi sem tudjuk, hogy a tyúk vagy a tojás volt előbb, de tudományos vizsgálatok azt bizonyítják, hogy valószínűleg a dinoszauruszok egyenes ági leszármazottai vagyunk. Rengeteg ember szeret minket és a tojásainkat, leginkább a tányérjuk közepén, különböző ízletes formában elkészítve. Petőfi Sándor költő verset is írt egy tyúkról, ami a szobában lakott. Nem értünk se az ABC-hez, se a költészethez… bár szoktunk költeni, csak nem verseket, hanem a tojásainkat. A kiscsibék már a tojásban is tudnak egymással kommunikálni, kikelésük előtt az úgynevezett „szinkronkelést” szorgalmazzák egymást közt, hogy nagyjából egyszerre bújjanak ki a tojáshéjból. A kotlósként akár az életünk árán is védelmezzük védtelen, pelyhes kiscsibéinket, még a legvadabb macskának is jól ellátjuk a baját, ha csibehúsra fáj a foga! A kiscsibék szárnyvégeiből már egy napos korukban meg lehet állapítani, hogy kakasnak vagy tyúknak születtek: ha egyforma hosszú a szárnytollak vége, akkor kakas, ha váltakozó hosszúságú, akkor tyúk lesz a csibéből.

Magyar tarka szarvasmarha

Tulipán vagyok, azért hívnak így, mert olyan szép vagyok, mint egy kis virágszál… A kis barátom Nándi, ő később érkezett, mint én, de nagyon jól kijövünk egymással. Szarvasmarhának hívnak, az erdőlakó szarvasokhoz annyiban van közöm, hogy én is páros ujjú patás állat vagyok, de régebben pirostarkának is neveztek. Kiskoromban bocinak hívtak és tarka is vagyok, a mondókával ellentétben azonban nekem igenis van fülem és farkam is! Az emberek elsősorban a húsunk miatt tenyésztenek bennünket, de tejtermékek (sajt, túró, tejföl, stb.) is készülnek az általunk termelt tejből. Régebben, amikor sokkal kevesebb autó volt, mint most, és nem volt minden gépiesítve, igavonásra is használtak minket, mivel békés természetünk és hatalmas termetünk lehetővé teszi, hogy akár egy jól megpakolt szekeret vagy szántáskor az ekevasat is elhúzzuk. A fiú szarvasmarhát bikának hívják, és tömege elérheti a 800 kg-ot is, ami egy átlagos felnőtt férfi súlyának tízszerese. Egy jól tejelő tehén egy évben akár több, mint 4000 liter tejet is adhat!

Mangalica
(Sus scrofa domesticus)

Először is tisztázzunk egy fontos dolgot: az orrom csak hasonlít a konnektorra, valójában nem az! Mint minden disznóféle, én is imádok malackodni. A napom nagy részét azzal töltöm, hogy eszem. Az evésben hamar elfáradok, úgyhogy ledőlök pihenni. A pihenéstől megéhezem, úgyhogy felkelek enni. És így tovább… Na jó, néha szeretek vidáman földet is túrni, vagy röfögve dagonyázni. Egyáltalán nem vagyok válogatós, bármit megeszek, amit elém raknak, így mindenkinél jobban várom a gazdát, aki teleönti moslékkal az etető vályúmat. Alkatilag természetesen a többi házi sertésre hasonlítok, viszont mi szőrösebbek vagyunk, és sokszor az orrunk hegyétől a farkincánk végéig göndör bundában feszítünk.

Parlagi szamár
(Equus africanus asinus)

Pörkölt vagyok, de nem úgy, mint az étel, hanem máshogy. Hívjatok nyugodtan Pörinek. Különleges ismertetőjegyem a két jókora, gyönyörű fülem, ami antennának sem lenne utolsó! Rengeteg költőt, írót ihlettem már meg, és a gyerekek is előszeretettel hajtogatnak a füzetük sarkára – rám emlékezve – szamárfület!

Vadszamarak az őseink, kiknek patái Afrika földjét koptatták, kinézetre nem sokban különböztek tőlünk, csak ők nem növesztettek tömött, téli bundát, mint mi, merthogy Afrikában ugye egyáltalán nem olyan zimankósak a telek.Mint a legtöbb háziállat, mi is nagy segítségére vagyunk az embereknek, főleg cipekedésre használnak bennünket kitartásunk, szívósságunk, és terhelhetőségünk miatt, ezért málhás, vagy igavonó állatként hozzuk a legjobb formánkat. Hadd oszlassam el a tévhiteket: csak akkor makacsolom meg magam, ha a gazda nem bánik jól velem! Jó szóval, kedvességgel, türelemmel és egy-két kedvemre való finom falattal kezes báránnyá változom…

Pézsmaréce
(Cairina moschata)

Dél-Amerikában vadon élő társaink színe legtöbbször fekete, sok időt töltenek a fák lombkoronáiban rejtőzve, tojásaikat faüregekbe, gödrökbe rakják. Háziasított pézsmakacsaként előnyben részesítjük a költőládákat és változatos színekben (fekete, fehér, barna, foltos) pompázunk, de elsősorban nem a szépségünkért, mint inkább ízletes húsunkért kedvelnek minket az emberek… A tojáshéjat magunk mögött hagyva ugyanolyan szép, pihés kiskacsák vagyunk, mint amiket a mesekönyvekben lerajzolnak, de nagykorunkban fejünkre jellegzetes, vöröses színű húskinövések nőnek, így enyhe kifejezéssel élve egyedi jelleget ölt ábrázatunk, amit a legtöbb ember inkább ezzel a jelzővel illet: ronda. Cserébe viszont nem kell naphosszat a hápogásunkat hallgatni, mert csak sziszegő, morgó hangokat adunk ki magunkból, ezért némakacsának is hívnak minket. Hangulataimat inkább változatos testbeszéddel fejezem ki: kattogtatom a csőröm, felfújom magam, rázom a fejem, billegetem a farkam, stb.

Racka juh

Igazi honfoglaló állatok vagyunk, őseink ugyanis a népvándorlás idején érkeztek a Kárpát-medencébe. Ha esetleg alvás előtt meg akarnál bennünket számolni, fehér bárányokat képzelj magad elé, mert ők többen vannak, fekete társaink ritkábbak. A fekete bárányok teljesen feketén születnek, még a bőrük, a nyelvük is fekete, patájuk pedig palaszürke. Egy éves koruk után viszont szőrzetükben ősz szálak jelennek meg, „darusodásnak” indul.  Különleges ismertetőjelünk a V-alakban elálló, egyenes, sokszorosan csavart szarvunk.

Cikta juh

Történetünk a török uralom idejére tehető, a betelepített német-, sváb ajkú lakossággal együtt érkeztünk. Leginkább a Dél-Dunántúlon kedveltek, elsősorban Tolnában és Baranyában tenyésztettek minket, ezért is lett a másik hivatalos nevünk tolna-baranyai sváb juh. A szarvunk csigaformában tekeredik a fejünk két oldalán, a fülünk pedig tölcsérformában sodrott, keskeny, hegyes és vízszintesen eláll. Évente kétszer járt nálunk borbély, ilyenkor a lenyírt gyapjúnkból az ügyes kezű asszonyok vastag zoknit, „fuszeklit”, kesztyűket, ujjasokat készítettek, valamint a sváb kézművesek jellegzetes papucsát, a „pacskert”.