Mucika vagyok, de a szólítsatok nyugodtan Művésznőnek. Rajongok a gondozóimért, ha csak meglátom, hogy közelítenek, azonnal „táncra perdülök”, és örömömben nyüszögök nekik. A sapkás embereket ki nem állhatom. Főleg, ha nőneműek, rájuk félelmetesen vicsorgok, és haragosan morgok. Született előadóművész vagyok, nem csak az „énekhangom” csodás, de jutifalatért rengeteg trükköt meg tudok csinálni.

Nem tudom, miért aggatták rám az „arany” jelzőt, bizonyára azért, mert annyira aranyos vagyok, mert amúgy egy fél karát sincs bennem és a királyvíztől sem oldódok fel igazán… Viszont az „üvölt, mint a fába szorult féreg” mondás rólam szól, ugyanis régiesen toportyánféregnek hívnak. Meg ugyan ki hallott már apró kis fakukacot ordítani?! Nádi farkasnak is szólíthattok, bár a farkassal nagyon nem bírjuk egymást, sokkal nagyobb és erősebb nálam. Első látásra egy keverék kutyára hasonlítok, a hátam és a farkam szürkésfekete, hasam és torkom szürkésfehér, két oldalam és combjaim vörösek, mellemen két barna keresztsáv fut. Alapvetően szeretem az apróbb állatokat, rágcsálóspecialista vagyok, mindig megzabálom őket! Régi álmom, hogy saját zenekart alapítsak, mert imádok vonyítani, üvölteni, hörögni, hosszan tutulni, többen is úgy vélik, hogy engem hallottak háttér sakál-vokálozni az egyik magyar popsztár koncertjén, de erről titoktartási kötelezettségem miatt nem moroghatok többet.

Méretes, lapát-szerű agancsunkat minden évben elhullatjuk, majd újat növesztünk helyette. Érdekes formáját tekintve elképzelhető, hogy kisebb csónak evezőlapátjaként is használhatnák az emberek… Vöröses alapon, krémszínű pettyekkel tarkított nyári bundánkat télen egyszínű barnás-szürkére cseréljük… apropó, színválaszték! Itt, a Budakeszi Vadasparkban megcsodálhatod hófehér (becses nevén nevezve: Hóka), és/vagy éjfekete színű patás pajtásunkat is. Szerelmi életünk kora ősszel pezsdül fel igazán, randevúzni vágyó bikáink külön válnak a csapattól, innentől kezdve elég kényelmes dolguk van. Ásnak egy mélyedést, úgynevezett „barcogó teknőt”, amibe aztán délcegen elterülnek, majd torokhangon „barcogni” kezdenek. Gurgulázó horkantásokkal hívogatják magukhoz az igen finnyás és kritikusan válogató dámákat… vagyis dám teheneket. A nyerő bika hatalmas, minden porcikája méretes és egészséges, búgó baritonja pedig bizonyára ugyanolyan hatást gyakorol a nőstény szarvasokra, mint annak idején Elvis Presley a tini lányokra…

Ha egy szép, vöröses színű üvegmosó kefét látsz az erdőben ágról-ágra ugrálni, ne tévesszen meg senkit, valójában mindegyikhez egy valódi, élő erdei mókus tartozik, az üvegmosó kefék ugyanis nem szoktak fákon ugrándozni…

Sziasztok, én Lily vagyok. sokatok már biztos találkozott velem a kifutónkon kívül is, ugyanis gyakran kijárok pótmamámmal sétálni. Ilyenkor testközelből is találkozhattok az erdők igazi légitornászaival. A Vadasparkban három másik mókus is él Manó, Nusi és Picúr.

Régen az emberek evetnek vagy kelempájsznak is neveztek, de ha cibókának hívsz, arra is hallgatok. Felnőtt koromban is csak akkora vagyok – összegömbölyödve –, mint egy nagyobb zsemle. Elegáns, vörösesbarna szőrmebundát viselek, a mellkasomon egy fehér folttal. A füleimen pompázó szőrpamacsok teszik még jellegzetesebbé, vagyis cukibbá a fejemet, az emberek amint meglátnak, mosolyognak, és ezt mondják: „jaj, de ééédes”, amit se cáfolni, se megerősíteni nem tudok, mert nem kóstoltam magam. A már említett lompos, bozontos és méretes farkincám nélkül el sem indulok otthonról, minekután hozzám van nőve, segítségével akrobataként tudok egyensúlyozni a fák legvékonyabb ágain is. Lábaimon négy-négy hegyes karomban végződő lábujj található, ezeknek köszönhetően irtó gyorsan tudok mászni akár fejjel lefelé is a fák törzsein, fürge vagyok, mint egy mókus! Mire az ellenségeim (pl. héja, nyuszt) kimondják, hogy bükkmakk, általában már csak mogyoróbottal üthetik a hűlt helyemet!

Apropó, mogyoró! Én vagyok az erdő egyik leghatékonyabb diótörő-készüléke, ugyanis állkapcsomnak és éles fogaimnak köszönhetően, nem okoz gondot feltörni a csonthéjas termések külsejét sem, így a mogyorót, diót is jókedvvel ropogtatom. Kedvenc eleségeim közé tartozik még a tölgy-, és bükkmakk, szeretem a különböző erdei bogyókat, a gombákat, de a bonyolult kinézetű fenyőtobozok sem járnak túl az eszemen! Egy általam kifejlesztett speciális harapással nyitom fel a toboz pikkelyét, amíg az eléggé ki nem hajlik, és így már könnyedén hozzáférhetek az ízletes és tápláló magocskához.

A sok ugrálás után, egy nehéz nap végén nekem is jól esik kicsit kilépnem ebből az erdei mókuskerékből, és megpihenni a saját magam által, gallyakból és levelekből épített puha, meleg fészkemben, amit egy jó erős ághajlatba építek, gömb alakúra. Ha vendégségbe jönnél hozzám, alul keresd a bejáratot, csengő nincs, kiálts egy hangos „csekk-csekk”-et, amolyan mókusosan…

Ha az erdőt járva egy barna színű, oldalról nézve csaknem négyzetes formájú, ám kecses csülkű, patás állatot látsz, az én vagyok! Magyarország legnagyobb szarvasféléje! Wellnessezés közben is ránk találhatsz: imádunk iszapos tócsákban dagonyázni. Némi harcművészeti fogásra is szert tettünk az idők során, ha sarokba szorítanak minket, vagy ha borjainkat kell megvédeni, nem félünk elülső lábunkat cséphadaróként használni!

És most essen szó minden bika legjobbikáról (itt a Vadasparkban ezt személyemben, a híres neves Fickó személyében láthatjátok): mivel tűzpiros luxusautót nem vezethetnek az erdő lakói, náluk az a király, aki a legnagyobb, legszebb és legágasabb agancsot (trófeát) bírja növeszteni tavasztól nyár végéig a fejére. Ezzel azt hirdeti, hogy az agancshoz tartozó állat egészséges, és ereje teljében van. A trófea fejlődéséhez sok mész kell, amit viszonylag rövid idő alatt kell előteremtenie a bikának, ez részben úgy történik, hogy a szervezete más csontjaiból „átcsoportosítja” a meszet. A házilag, saját recept alapján elkészült agancs – ami naponta akár 2,5 cm-t is nőhet! – igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja, növekedése körülbelül 120 napig tart.

Az agancs röviddel a háncs levetése (augusztus-szeptember) előtt kelti a leghatásosabb benyomást, így a bikák érthető módon még a széltől is óvják a fejüket ebben az időszakban, és irtó hisztisek lesznek akár egy feléjük rosszul mozduló faágtól is. Kora ősszel indul a „Ki a legmenőbb gím bika az erdőben?” verseny, hangos bőgéssel, agancsmutogatással, erőfitogtatással, néha véres összecsapásokkal. A megmérettetés kb. két hétig tart, ez idő alatt a győztes bikák annyi tehénnel lépnek frigyre, ahánnyal csak tudnak. A második hét végére a bikák eléggé elfáradnak, a hormonok tombolása is kezd alábbhagyni, visszaáll az erdő régi rendje. Az agancs még marad, februárra válik majd le az agancscsapról, a visszamaradó seb gyorsan meggyógyul, hogy néhány nap elteltével növekedésnek indulhasson az új trófea.

Matekban erős gím bikák előnnyel indulnak a tehenekért való versengésben: csak megszámolják az ellenfél agancsának ágait, és a végeredményből meg tudják ítélni, hogy egyáltalán érdemes-e belekezdeni a küzdelembe. Annyit mondhatok, hogy egy 24 ágas, fekete öves bikával senkinek nem ajánlatos összeakasztani az agancsot…

És most essen szó minden bika legjobbikáról: mivel tűzpiros luxusautót nem vezethetnek az erdő lakói, náluk az a király, aki a legnagyobb, legszebb és legágasabb agancsot (trófeát) bírja növeszteni tavasztól nyár végéig a fejére. Ezzel azt hirdeti, hogy az agancshoz tartozó állat egészséges, és ereje teljében van. A trófea fejlődéséhez sok mész kell, amit viszonylag rövid idő alatt kell előteremtenie a bikának, ez részben úgy történik, hogy a szervezete más csontjaiból „átcsoportosítja” a meszet. A házilag, saját recept alapján elkészült agancs – ami naponta akár 2,5 cm-t is nőhet! – igazi csontképződmény, minden belső erezettség vagy csontvelő nélkül. A fejlődő agancsot vérerekben gazdag bőr, úgynevezett háncs borítja, növekedése körülbelül 120 napig tart.
Az agancs röviddel a háncs levetése (augusztus-szeptember) előtt kelti a leghatásosabb benyomást, így a bikák érthető módon még a széltől is óvják a fejüket ebben az időszakban, és irtó hisztisek lesznek akár egy feléjük rosszul mozduló faágtól is. Kora ősszel indul a „Ki a legmenőbb gím bika az erdőben?” verseny, hangos bőgéssel, agancsmutogatással, erőfitogtatással, néha véres összecsapásokkal. A megmérettetés kb. két hétig tart, ez idő alatt a győztes bikák annyi tehénnel lépnek frigyre, ahánnyal csak tudnak. A második hét végére a bikák eléggé elfáradnak, a hormonok tombolása is kezd alábbhagyni, visszaáll az erdő régi rendje. Az agancs még marad, februárra válik majd le az agancscsapról, a visszamaradó seb gyorsan meggyógyul, hogy néhány nap elteltével növekedésnek indulhasson az új trófea.
Matekban erős gím bikák előnnyel indulnak a tehenekért való versengésben: csak megszámolják az ellenfél agancsának ágait, és a végeredményből meg tudják ítélni, hogy egyáltalán érdemes-e belekezdeni a küzdelembe. Annyit mondhatok, hogy egy 24 ágas, fekete öves bikával senkinek nem ajánlatos összeakasztani az agancsot…

Csabi vagyok, 2009-ben születtem, szomszédságomban pedig Rita, a gyönyörő hiúz lány lakik. Igazán nem akarok hiú(z)sági kérdést csinálni a dologból, de a barna medve és a farkas után én állok a dobogó harmadik helyén, mint a legnagyobb testű ragadozó a vadasparkban; a macskafélék közül pedig egyértelműen én viszem a prémet… vagyis a prímet. Társammal Ritával, mi képviseljük a nagymacskák családját. Alaposan pettyezett vagyok, egy katicával azonban nehéz lenne összetéveszteni, megkülönböztetésként ott van mindjárt a sajátságos körszakállam, vagy az égnek álló füleim, és a rajtuk található, nagyon dekoratív, fekete fülbojt. Igazi fenségként lakja be kifutójának minden zegzugát. Egyik kedvenc sziesztázó helyem a sziklatető, ahonnan az egész birtokom, és a kíváncsiskodó embereket is szemmel tudom tartani. Imádok szemlélődni főleg a délelőtti órákban a sarokban lévő fa koronájában. Lehet, hogy Ti nem láttok, de én mindenkit tökéletesen látok onnen 😉

Rita egyik kedvenc helye a mászókája legfelső foka. Onnan a legjobb „becserkészni” az arra járókat, és szunnyadni egy jót. A kiszolgáló személyzetemmel meg vagyok elégedve, rengeteg finom falatot tesznek elém minden nap. Külön torna-foglalkozást is tartanak nekem, az állattréningek alkalmával megmutatom, mennyire ügyes és okos vagyok, de csak ha úri kedvem úgy tartja…

Vadon élő barátaim éjszaka vadásznak, persze nappal ők is nagyon elfoglaltak, akárcsak én: sziklarepedésekben pihennek, vagy kidőlt fákon lustiznak, elég jól bírjuk a hosszútávú, kötetlen henyélést. Ruganyosak, mint általában a (nagy)macskák, a mély hóban is képesek leteríteni egyetlen, 3-4 méteres ugrással a zsákmányukat. Kedvenc fogásuk az őzcomb, csak úgy, vadasan. Fokozottan védett faj tagjai vagyunk, „köszönhető” ez a rémes prémvadászoknak!

Sziasztok, Romulus vagyok! Imádok játszani, tenni-venni, felfedezni mindenféle érdekességet a világban.

Bár pici bocs korunkban inkább egy dögönyöznivaló plüssjátékra hasonlítunk, felnőtt medveként azonban elérjük akár a 250 kilót is, úgyhogy jól össze kéne húzni magunkat, ha az esti mese hallgatása közben minket akarnál dajkálni…

Mindenevők vagyunk, a bogaraktól a gyümölcsökön át, a virághagymákig bármit elfogyasztunk, az apró rágcsálókat is szívesen elrágcsáljuk, távolabbi rokonaink étrendjébe néha még egy-egy (jávor)szarvas is belefér. Mézzel pedig tényleg kenyérre lehet kenni, az erdei méhek nem is annyira szeretnek minket, mint mi az ő mézüket! Napközben általában földbe ásott menedékünkben sziesztázunk, inkább reggel és este mordulunk… vagyis mozdulunk ki, hogy megtöltsük korgó bendőnket.

Vadon élő társaink október-december között, amikor szinte alig lehet mackófogra való élelmet találni a természetben, „elteszik magukat télire”, általában nagy kövek, vagy óriásfák gyökerei alá vackolnak be. Téli álmuk ideje alatt nem esznek, nem isznak, egyéb szükségleteiket sem végzik el, a felhalmozott zsírkészleteikből élnek, és alig várják, hogy március-május környékén kidughassák az orrukat a finom, tavaszi napsütésbe! Itt, a Budakeszi Vadasparkban nincs szükségem ilyen fajta „hibernálásra”, mert a gondozók télen-nyáron ellátnak engem jobbnál jobb falatokkal, így nem is alszok „igazi” téli álmot, ébren vagyok, csak kissé belassulok arra a pár hónapra…Ezért nézzétek el nekem, ha az őszi, téli hónapokban kicsit kevesebbet láthattok. Nem szeretek karikás szemekkel a nagyközönség elé állni.

Valaha benépesítettük az északi földteke nagy részét (még Japánt is!), jelenleg Romániában élünk a legtöbben, az európai medveállomány 40%-a itt található. Sajnos mára a különböző pusztító emberi tevékenységnek és a vadászatnak „köszönhetően” egykori élőhelyünk töredékére szorultunk vissza, ezért mindenféle nemzetközi egyezmény és hazai törvény által is szigorúan védett faj vagyunk!

Gordon vagyok, egy ifjú mosómedve legény. Néha fárasztó tudok lenni a sok energiájámmal és bolondosságommal. Barátságos vagyok a gondozókkal, lepacsiztam velük, megengedem, hogy közelről csodáljanak. Az egyik kedvenc helyem a kényelmes kis szélvédett házikóm, vagy a szikla tetején ejtőzni.

Eredetileg Amerikából jöttem, de elvadult haverjainkkal Európa sövényen túli részein is találkozhatsz. Bár fekete „banditamaszkot” viselek, esküszöm bíró úr, nem én fosztottam ki múlt éjjel azt a madárfészket, ahonnan három ízletes tojás tűnt el… a pocakomba…  A mosómedve név is elég megtévesztő, mert bár szeretem vízbe áztatni az ebédet, piszkos zoknik kimosását nem vállalom! A medvékhez pedig még rendszertanilag sincs közöm!

Senkit ne tévesszen meg zömök és kissé dagi testalkatom, bár a földön döcögve járok, meglepődnél, milyen gyorsan tudok futni, ha úgy adódik! Hallásom kiváló, látásom éjjel sem hagy cserben, ezért stiklijeimet az éj leple alatt szeretem intézni.

Vadon élő spanjaink az éj leple alatt vadásznak, kisebb rágcsálók, rovarok, halak is szerepelnek az étlapjukon, sőt, a mezőgazdaságban termesztett növényeket, gabonákat is örömmel dézsmálják meg. Ezért a gazdák körében nem vagyunk valami népszerűek, szerencsére igen nagy rutinnal menekülünk puskából kilőtt sörét elől, ha kell, úszunk is! Eredeti élőhelyünkön (ahol egyébként kissé kezdünk túl sokan lenni) a haverok kedvenc időtöltése, hogy éjjelente az utcákon portyáznak, majd ügyesen bemásznak a tárolókba, konténerekbe. Alaposan átkutatják a szemetet, olykor kiborítják a kukákat (ezzel a kukák gazdáit is…), hogy különféle maradékok és más kidobott ételek után nézzek. Ebből is látszik, hogy rendkívül tanulékony állatok vagyunk, az ember közelségéhez remekül alkalmazkodtunk, a legtöbb zűrös szituból tisztára mossuk magunkat!

Muffin vagyok, az 1. állatsimogatóban élek, de a muflon kifutóban láttam meg a napvilágot. A muflonanyukám nem akart gondoskodni rólam, ezért lett egy „ember-pótmamim”, akit nagyon szeretek. Az emberektől amúgy egyáltalán nem félek, sőt, szerintem én is egy kicsit „emberszabású” vagyok. Imádok két lábra állni, kicsit felugrálni rájuk, és úgy kérni a zoo-csemegét!

Őseink a napos Korzikán és Szardínia szigetén süttették a hasukat és legelésztek kedvükre.  Mi is előszeretettel fogyasztjuk a különböző fák és cserjék hajtásait, ízletes fűféléket. Kültakarónk nyáron vöröses, télen dúsabb és gesztenyebarna, az év minden napján  magunkon hordjuk a „nyergünket”, ami a hátunk két oldalán látható nagyobb fehér folt tudományos elnevezése. Kifejlett kosaink október közepétől – a párzási időszakban – elég komoly fejmunkát végeznek, hogy eldöntsék, ki a „leg(o)kosabb”: csigaformában  kunkorodó méretes szarvukkal úgy rontanak egymásnak, mint két gyorsvonat… Miután a legkeményebb fejű győztes kos eleget tett férfiúi kötelezettségének háreme muflonteheneivel, a kisbárányok innentől számítva 21-22 hét után látják meg a napvilágot.

Csak szólok, hogy ha nappal jössz hozzám látogatóba, ne csodálkozz, ha a „PELEsleges csöngetni, mert épp alszom!” táblát látod kifüggesztve nálam. Ugyanis napnyugta előtt szürke szőrgombócként durmolok, és amikor te álomra hajtod a fejed, én akkor kezdem a napom… vagyis az éjszakám… Ősszel ráadásul elkezdek felkészülni a Nagy Téli Szundira, és meglehetősen vastag zsírréteget növesztek magamra: sok gyümölcsöt, magvakat, gombákat, fakérget eszem, de néha kedvem szottyan egy kis csigára, és egyéb ínyencségekre. Téli üzemmódban még éjszaka sem vagyok elérhető! (De megsúgom, odúm egyik oldala panoráma ablakos, ott csendesen meg tudtok lesni durmoló társaimmal együtt). Előszeretettel költözöm elhagyott ingatlanokba, például üres madárfészekbe, faodúkba, mélyedésekbe. Szeretem a parkokat, ligeteket, lombos-erdős területeket, de szívesen lakom az ember feje fölött a padláson, sufnitetőben, ésatöbbi nagyon kényelmes, védett és esőmentes helyen peletelepeket alkotva, mert egyáltalán nem szeretem a magányos pelelétet, összebújva hajtjuk álomra pelefejünket.

Ha épp nem találsz engem a kifutóban, az két okból is lehet: az egyik, hogy éjszakai állat lévén nappal durmolok, a másik, hogy rettentő jó vagyok rejtőzködésben, néha még magamat sem találom meg… Azonban egyik kedvenc alvóhelyem a kényelmes kutyaházam. Egyébként a nevem Berci, 2013-ban születtem. Szeretek botokkal játszani, és bámulni a járókelőket. Télire hatalmas, meleg bundát növesztek, és úgy nézek ki, mint egy megtermett, négylábú vattacukorhenger.

Fára mászni nem nagyon tudok, ebben a vadon elő rokonaink se jeleskednek, ők a legsűrűbb bozótban is ügyesen mozognak. Kiszimatoljuk az apró rágcsálókat, rovarokat, de az „erdei müzlit” is szeretjük, gyümölcsöket és magvakat is kedvünkre rágcsálunk. Sőt, a számunkra illatos döghúst sem vetjük meg! Van egy remek receptünk, még az üknagyinktól tanultuk, így kezdődik: végy egy szép, kövér, közönséges kószapockot, nem baj, ha nem mai csirke…

A vadonban amúgy elég magányos farkas… vagyis nyestkutya a nyestkutya, szereti egyedül bejárni a vadászterületét. Persze családot alapítani nagyon fontos, igazi párkapcsolatot csak az utódok létrehozása és nevelése érdekében kötnek. A kölykökkel jól kijönnek, nyolc-kilenc csöppséggel is elboldogulnak, az anyjukkal közösen gondozzák őket.

Bár a kutyafélék családjába tartozunk, ugatni nem tudunk, és az eldobott labdát sem hozzuk vissza.  Tömött, meleg szőrménket sajnos elirigyelték az emberek, és rengetegen pusztulunk el amiatt, mert egyes kétlábú emlősök (igen, ti, emberek!) a mi bundánkban akarnak melegedni!

Furcsa, de valójában a 17. században teljesen kihaltunk. Hogyan lehetséges, hogy mégis látsz bennünket? Úgy, hogy okos tudósok kigondolták, hogy különböző genetikai, tenyésztési módszerekkel, hogyan lehetne „életre kelteni” bennünket. Na, nem kell semmilyen zombis dologra gondolni, úgy történt, hogy különböző fajtájú marhák tulajdonságait keresztezték, továbbtenyésztették addig, amíg az őstulokra leginkább hasonlító egyedeket nem kaptak. Ennek a több évtized óta tartó folyamatnak az eredményeként jöttünk létre. Minket már bátran letulkozhatsz, bár valódi ősi rokonaink tőlünk még hatalmasabbra nőttek annak idején, de kinézetre bődületesen hasonlítunk rájuk. Különös ismertető jegyünk többek között az orrunk körvonalát követő fehér folt. Sosem leszünk szelídek, elég morcosak vagyunk, úgyhogy véletlen se akarj barátkozni velünk!

Kapaszkodjatok meg jól, mert az őztársadalom nevében ezúton elmondjuk az igazságot Bambiról! Az eredeti történetben, a regényben bizony őzként szerepel a kis Bambi, az más kérdés, hogy a híres Disney rajzfilm végén mégis hatalmas aganccsal a fején ábrázolták, mint egy szarvast!  Ami hibás is meg nem is. A hiba a magyar fordításban rejlik, hisz az ott szereplő állat nem őz, hanem szarvas. Egy amerikai fehérfarkú szarvas. Könnyű így megtéveszteni az óvatlan nézőket, ha nem ismerjük Amerika állatvilágát. Tehát az őz ugyan szarvasféle, de nem szarvas!

Amikor megszületünk, icipicik és pehelysúlyúak vagyunk, de a rejtőzködés fekete öves… vagyis inkább fehér pöttyös nagymesterei! Barnás bundánkon fehér foltokkal – és mert teljesen szagtalanul születünk – szinte észrevétlenül olvadunk a környezetünkbe, a ragadozók számára majdnem láthatatlanná válunk. Apró pálcika lábaink gyöngék, az első hetekben inkább csak pihengetünk a magas fűben, ahová az anyukánk „elfektetett” minket – és ahová vissza-visszatér megszoptatni.

Felnőttként meglehetősen finnyásak és válogatósak vagyunk, csakis könnyen emészthető, rostban szegény, de energiában gazdag táplálékot fogyasztunk. Egyébként ezért nem is járunk olyan gyakran étterembe, biztos megőrülne minden pincér, mire kiválasztanánk valami fogunkra valót az étlapról… Marad tehát az erdő, mint terített asztal, de mivel igen gyors az emésztésünk, négyóránként kell ebédszünetet tartanunk!

A kifejlett nőstényeket sutának, a hímeket baknak nevezik a tankönyvek. Territoriális állatok vagyunk, párzás idején a bakok területet foglalnak, akinek a legszebb és legnagyobb placca van, azzal több suta szeretne megismerkedni. Az így sikeresen elcsábított, remek tájépítészeti érzékkel megáldott sutákat, és a birtokolt birtokot a bakok igen agresszívan óvják a riválisoktól (őzül szólva: pata csetepaté és agancsöklelés jár annak az őzbaknak, aki csak az orra hegyét is bedugja a területemre!).

Mindent a szemnek, semmit a kéznek: a fentieket figyelembe véve, eszetekbe ne jusson hozzányúlni egy árvának hitt őzgidához sem, hisz tudjátok, csak a mamáját várja, aki a legelészésből visszaérve, ha idegen szagot érez a kicsinyén, nem gondozza tovább! A fogságban felnevelt őzikék csak a legritkább esetben maradnak életben!

Lehet, hogy első pillantásra inkább egy nagyra nőtt és jól táplált egérre hasonlítok, ami nem véletlen, hisz az egérfélék családjába tartozom, amúgy meg a vándorpatkány háziasított változata vagyok. Imádok világot látni, kedvenc járművem a hajó, ami ha süllyedni kezd, biztos lehetsz benne, hogy én menekülök el róla elsőként!  Régebben a tengerészek, ha azt látták, hogy a patkányok egymás után vetik magukat a tengerbe, biztosra vehették, hogy a hajó bizony léket kapott! Manapság is szeretek hajókázni, de mivel haladni kell a korral, így ha repülőre kell szállnom, attól sem riadok vissza, sőt! Az egyik unokatesóm és öt haverja a Columbia űrsiklóval egy Föld-körüli űrutazáson is részt vett!

Indiából származom, de gyakorlatilag a világ minden pontjára beköltöztettem népes családomat. Kedvelem az ember közelségét, ugyanez fordítva már nem igaz, mivel szerintük nem vagyok elég higiénikus és iszonyú bolhás tudok lenni. Éjszakai életet élek, napközben a fészkemben tanyázok. Nagyon találékony, szívós és sportos vagyok, igazi túlélő alkat: feltalálom magam földön, vízen, levegőben egyaránt! Ha a szükség úgy kívánja, képes vagyok kilométereket úszni, gond nélkül mászok falra, fára, csatornára és akár 60 centiméteres távolságot is át tudok ugrani. Az üknagyapám egyik ismerősét öt emelet magasból dobták ki, és a bajusza vége se görbült meg!

Szó szerint mindenevő vagyok, erős fogaimmal átrágom magam műanyagon, fán és némely puhább fémen is. Ha egyéb táplálékot nem találok, feslett cipővel, papírral vagy szappannal is beérem. Falatozásom közben irtó óvatos vagyok, minden új ételt gyanakodva méregetek, ízlelgetek, a mérgezéstől ugyanis nagyon félek! Ezért ha azt látom, hogy egy számomra ismeretlen ételtől páran előttem már rosszul lettek, én abból bizony nem eszem egy falatot sem!

Nagyon gyorsan és szívesen tanulok, imádok játszani, tudok álmodni és újraélni dolgokat, az emlékező tehetségem pedig kiváló! Azt egyébként mondtam már, hogy a kedvenc járművem a hajó…?

Gerry vagyok, imádom, ha a gondozók foglalkoznak velem, ugrálással szoktam felhívni magamra a figyelmet, meg néha egy kis cipőfűző húzgálással, de ha lehajolnak vízet cserélni, nem vagyok rest a hátukat mászókának használni sem. Bár nagyon hasonlítok a vörös rókára, megsúgok egy titkot (nem is vörös róka vagyok, hanem úgynevezett prémróka). A prémrókák mind tenyésztett rókák, ami azt jelenti, hogy mi, kint a természetben nem élünk, velünk csak állatkertekben és fogságban találkozhattok. Régen leginkább csodaszép bundánkért tartottak minket, de most már egyre több állatkertben minket tartanak a vörös róka helyett, mert jól bírjuk a zárt téri tartást és közvetlenebbek vagyunk a gondozókkal, emberekkel. De ne izguljatok! Engem nem a bundámért tartanak itt a Vadasparkban 😉 A bundám rajtam a legszebb, amit meg is csodálhattok, ha eljösztök, örömmel megmutatom nektek csillogó prémemet 🙂
Amúgy a hozzám hasonló fekete-szürke színűeket, ezüst rókának szokták nevezni.

Nagy népszerűségnek örvendünk a gyerekek és a felnőttek körében egyaránt, mondhatni igazi sztárok vagyunk a vadvilágban! Rengeteg híres, és sokak által kedvelt történetben szerepelünk, és óriásit alakítunk, mint róka. Az egyikben fürge róka lábakon szaladunk, a másikban csőrbe… vagyis csőbe húzzuk a hollót, és elcsaklizzuk tőle a sajtot, kérdezzétek csak meg a legjobb barátunkat, a Kis Herceget!

Ragadozó állatok vagyok, legszívesebben friss húst, apró pockokat, egereket, rágcsálókat rágcsálunk, de igazi ínyencekhez méltóan bogyókat, gyümölcsöket is fogyasztunk. Nem szívesen valljuk be, de városok közelében még „kukázni” is szoktunk, az ember által kidobott ételmaradékot a szeméttárolókból túrjuk ki magunknak…

Vadon élő társaink éjszaka vadánsznak, napközben a föld alatt található rókavárban, a „kotorékban” sziesztáznak. A sötétség egyáltalán nem okoz gondot számunkra, hisz mind fülben, mind pedig orrban igen erős vagyok. Hegyes, radarszerű füleinkkel a legapróbb neszt is meghalljuk, orrunkban pedig közel kétmillió szagló-receptor található, így nincs az a zsákmány, amit pillanatok alatt ki ne szagolnánk! Első hallásra furcsa lehet, de mi nem csak az orrunkon hordunk bajuszt, hanem a lábainkon is, ezek a tájékozódásban segítenek, és abban, hogy könnyebben ki tudjuk kerülni sötétben az akadályokat.

Európa-szerte találkozhattok velünk, Magyarországon őshonosok vagyunk, a Kutyafélék családjába, azon belül is a Rókafélék nemzetségébe tartozunk. Mivel van egy-két remek túlélési technikánk, és született alkalmazkodó-művészek vagyunk, nem csak erdőkön-mezőkön találjuk meg a számításainkat, hanem az ember közvetlen közelében: falvakban, városokban is megélünk. A „villámló bottal” járó vadászokkal azonban sajnos gyakran összeakasztjuk a bajuszunkat…

Rengeteg színdarabban játszom főszerepet, általában tűpárnát, vagy kaktuszt alakítok hatalmas sikerrel. Ha veszélyt érzek, szúrós labdává gömbölyödöm, védekező taktikám sikerességét több érzékeny kutyaorr és macskatappancs bánja. Tűhegyes fogaimtól elsősorban a környék földigilisztái rettegnek, de tücsköt-bogarat, csigát, gyíkot, sőt, nagyobb kígyókat is szívesen elrágcsálok, de a gyümölcsöket is szeretem. Télen avarból készült kuckómban durmolok, tömör gombóccá húzom magam, szétnyitásomhoz erősebb konzervnyitó szükségeltetik! Ez idő alatt életfunkcióim lecsökkennek, mondhatni, hibernálódom, szívem nagyon lassan dobog és testhőmérsékletem alig éri el az 5 Celsius fokot. Még szerencse, hogy ősszel dagira ettem magam, így a hideg évszakban hatalmas zsírtartalékaimat élem fel. Tavasszal aztán belső „termosztátom” melegítésre kapcsol, mire elérem a normális 35 Celsius fokot, a pocakom is korogni kezd! A nagy alvásban majdnem elfogytam, így hát én tavasszal farkas… vagyis sünétvággyal vetem magam a finom falatokra!

Valójában nagyon messziről érkeztem, nem is vagyok őshonos Magyarországon, az egzotikus távolkeletről származom, Japántól Koreán át, Vietnámban és Tajvanon is megvetettem a patám.  A dám-, és gímszarvashoz hasonlóan én is remek rejtőszínekkel álcázom magam, sárgásbarna bundám két oldalán fehér foltokkal pöttyözött, ami nem véletlen, mert segítségével úgy bele tudok olvadni a nyári erdőbe, hogy kétszer is meg kell nézned, hogy tényleg ott vagyok-e, és nem a szemed csalt. Télen szürkés bundára váltok, foltjaim megfakulnak, igazodva a téli, kopár erdei stílushoz. Szóval természetes színeket kedvelem, és követem is a natúr-divatot. Egyes vélekedés szerint a hátsóm eléggé erőteljes, és nem annyira kecses, mint a többi szarvasé, de kit érdekel, szerintem csak irigykednek! Főleg, mert ezen az állítólag méretes hátsón egy nagyon hasznos és ügyes kis farkinca található, amivel jelezni tudok a többieknek, ha veszélyt érzek. Szívesebben bujkálok a sűrűben, inkább, mint hogy nyílt terepen szaladjak, ugyanis nem vagyok egy nagy sprinter, futás közben elég gyorsan elfáradok… A hangom nagyon különleges, vékony, elnyújtott, kicsit sípolós-sikítós-féle, az emberek azt mondják, hogy túlvilági, és tutira hidegrázást kapnak, ha megszólalok az erdőben.

Zselé vagyok, a nevemet pedig ruganyos, jógázókat megszégyenítő testalkatomról, hajlékonyságomról kaptam. Vadászgörény vagyok, és szeretem, ha a gondozóim kézbe vesznek, vagy játszanak velem, olyankor nagyon izgatott és kíváncsi leszek. Társam és szomszédom Tejföl, az albínó, fehér színű vadászgörény legény. Fontos tisztáznunk, hogy nem rágcsáló vagyok, hanem ragadozó! Sőt, tudni kell rólam, hogy őseimet vadászatra is használták, mivel olyan ruganyosak vagyunk, mintha gumiból lenne a testünk. Szűk, földalatti üregekben is jól mászunk, akár ketté is tudjuk hajtogatni magunkat, és gond nélkül tudunk tolatni, ezért a patkányokat, egereket és üregi nyulakat hatékonyan tudjuk likvidálni. Az emberek mostanában inkább házikedvencnek tartják a barátaimat, mert mókásak, okosak, kíváncsiak és szeretnek játszani, valamint érzelmileg is kötődnek gazdájukhoz. Ébresztőóra helyett is gyakorta használnak görényeket, mert biztosak lehetnek abban a gazdik, hogy hajnalban óriási hangzavarra, hangoskodásra, trappolásra, azaz igazi görény-murira ébrednek majd… Imádjuk a ráncigálós-birkózós-kergetőzős mókát, kevés jobb dolog van a világon, mint a huza-vona! Bevallottan kleptomániásak vagyunk, és előszeretettel dugdosunk el kisebb-nagyobb tárgyakat a lakásban. Aztán, amikor kérdőre von a gazdi, akkor ártatlan arccal nézünk ki a fejünkből, és nem értjük, ugyan miért baj, ha a zörgős kulcscsomókat, tollakat, telefonokat, vagy a szép színes mosogató szivacsot néha a kanapé párnája mögül kell kihalászniuk. Amúgy is vonzódunk a lyukak, csövek és kis zárt területek iránt, bátor görénynemzetség vagyunk, a nagyobb állatoktól se félünk, és néha pont ezért kerülünk bajba… A kutyákkal és macskákkal ellentétben nekünk nincs “hazatérő ösztönünk” és a vadonban már nem tudunk életben maradni, ha elkóborolunk (igen, egy szellőzőnyíláson keresztül is ki tudunk szökni az utcára).

Mint említettem, ragadozók vagyunk, tehát a fincsi husit, ropogtatni való csontocskákat imádjuk, a növényi táplálékot képtelenek vagyunk megemészteni. Szóval, ha kedveskedni szeretnétek nekünk, akkor legyen otthon rengeteg, játékos búvóhely, és ízletes csirkeszárny… a müzlit pedig edd meg inkább te!

Tapasztalatból mondjuk, hogy nincs jobb, mint egy illatos-ragacsos iszappakolás, mint minden valamirevaló disznó, imádunk dagonyázni. Egyik kedvenc napi elfoglaltságunk a sárban való henyélés, így ha valaki, mi igazán megértjük, miért szerettek ti is a mocskos nedves földben turkálni, vagy koszos pocsolyákban tapicsokolni.

Kondának hívják tudományosan a lakóközösséget, amiben élünk, vezetőnk általában egy kifejlett anyakoca, akinek kicsinyei (malacai) vannak. Nem szeretjük a balhét, általában elkerüljük az embert, de ha sarokba szorítva érezzük magunkat, akkor a kan disznók agyaraikat (hatalmasra nőtt szemfogaikat) halálos fegyverként használják, az anyakoca pedig akkor változik át harcos és életveszélyes amazonná, ha a csíkos hátú kismalacait veszélyben érzi.

Erőteljes, kissé gömbölyded alkatunk (akár 100-200 kilót is nyomhatunk) senkit ne tévesszen meg, ugyanis ha kell, kung-fu mestereket megszégyenítő gyorsasággal mozgunk és villámszerűen fordulunk, a lomha és ügyetlen ember számára áthatolhatatlannak tűnő sűrűben is könnyedén és szélsebesen közlekedünk. Habár a látásunk nem a legjobb, kiváló hallással és szaglással ellensúlyozzuk ezt a kis hiányosságunkat. Ja, és bármikor aranyérmesek lennénk az állatok úszóversenyén, már kismalacként is kiválóan hasítjuk a habokat akár a jéghideg vízben is… bár a pillangózást és a hátúszást egy kicsit még gyakorolnunk kell.

Szilveszter vagyok, 2011-ben születtem, és a rejtőzködés nagymestere vagyok, úgyhogy biztosan eltelik egy kis idő, amíg megtalálsz a kifutóban.

Lakik ám a Vadasparkban egy másik kandúr is, akinek Félix a neve, bár látni én őt nem látom, a szagát azért érzem. Mázlija van, hogy nem az én kifutómban lakik, csak tolná ide a tejfölös bajszú fejét, olyan cicaharcot csapok, hogy még Pátyon is hallani fogják.

Félix kölyök korban, mentett kölyökként került a Vadaspark gondozásába, akkor még nem tudták, hogy miféle szerzet, lény is ő. Házimacska, vadmacska, vagy épp a két állat hibridje? Majd később kiderült, hogy vadmacskább ő a vadmacskánál is, azonban szelídsége miatt elengedni őt már nem lehetett, így a Vadaspark vadmacska csapatát erősíti mostantól. De  szerencsére nem hozzám költözött be, mert mi vadmacskák nem szeretjük a lakótársakat, főleg ha ugyan olyan nemű. Maradjon csak ott ahol van, ne jöjjön ide az én birodalmamba.

Bár megszólalásig (és még utána is!) hasonlítunk a szomszéd néni gombolyagot pofozgató, kedvesen doromboló Cirmikéjére, mi sosem leszünk szobacicák! Ugyanaz a macskaszem, bajusz, fülek és mancsok – csak egyel nagyobb méretben! Szinte mindannyian szürkésbarna egyen-bundában járunk, testünk alsó felén és ruganyos lábaink belső részén okkersárga beütéssel. Fő ismertetőjegyünk az elejétől a végéig egyformán vastag farkunk, melyen 5-7 fekete gyűrű található. Sötét tigris-csíkjaink – túl azon, hogy vitathatatlan esztétikai jelentőséggel bírnak – segítenek a rejtőzködésben, ugyanis rendkívül félénk állatok vagyunk, kerüljük az emberrel való találkozást.

Vadnak azért elég vad vagyok, aminek leginkább az apró rágcsálók, madarak, gyíkok és rovarok isszák meg a levét… mert én bizony megeszem őket szőröstül, bőröstül! Főleg alkonyatkor, éjjel és hajnalban vagyunk aktívak, puha, párnás tappancsainkon szinte hangtalanul osonunk, sötétben is tökéletesen látunk és hallunk.

Vadon élő barátaim magányosan élnek, territóriumuk akár 50 hektár is lehet, ám ahol elegendő élelem áll rendelkezésére, feladják magányos életmódjukat, és bandába verődve együtt védelmezik a területüket a többi ragadozóval szemben, akiknek így biztosan kijár egy kis macska-jaj!