A Budakeszi Vadaspark szomorúan tudatja az állat- és természetrajongó látogatókkal, hogy múlt pénteken távozott a vadasparki állatok köréből Stikli a matuzsálemi kort megérő, 17 éves mosómedve. A mosómedvék átlagéletkora a vadonban nagyjából 5 év, míg az állatkertekben élő példányok ennél sokkal hosszabb ideig is élhetnek: az ismert legidősebb mosómedve 22 évesen pusztult el. Stiklitől vadasparki gondozója, trénere és barátja Jóba Katalin búcsúzik el.

Stikli 11 évvel ezelőtt került a Vadasparkba, nevét a ‘Túl a sövényen’ című rajzfilmben szereplő mosómedve után kapta. Nagyon kedves és óvatos állatként ismertük meg. Vehemens és szertelen lakótársa Dagi mellett a nyugalom és visszafogottság mintapéldája volt, így nagyon jól kiegészítették egymást. Élt-halt a csirkehúsért, de nagyon szerette a szőlőt és a főtt tojást is.

6 éve kezdtünk együtt dolgozni, ez alatt az idő alatt nagyon sokat tanultunk egymástól. Stikli nagyon érdeklődő és okos volt, gyorsan tanult. Hallgatott a nevére, hívásra jött, tudta, hogy hol van a saját etetős helye, mindig ott várta a délutánt, a közös munkát és szórakozást. Az ételt elvette a kezemből, még evés közben is hagyta magát megsimogatni, és nagyon ügyesen kutatott az elrejtett jutalomfalatok után.  Másfél hónapja még egy új látványelemet tanultunk meg, ahol egy „szemetest” kellett felborítania és abból kiválogatni a jutalom falatokat. Ekkor már erősen gyengélkedett, de kitartásának köszönhetően ezt az akadályt is sikerrel vett.

Stiklin az öregedés jelei már tavaly kezdtek megmutatkozni, ízületi problémái miatt egyre nehezebben lépett a jobb hátsó lábára. Az állatorvosaink folyamatosan kezelték, különböző gyulladáscsökkentő és ízület-erősítőket kapott. Ennek ellenére sajnos, egyre nehezebben járt, később már a másik lábára is nehezebben lépett, egyre gyakrabban döccent oldalra. De ekkor még az étvágya és kedve is kifejezetten jó volt.

Két és fél hete levert lett, nem evett, alig mozgott, így az állatorvosok bevitték kivizsgálásra a Fővárosi Állatkertben. Az ottani kezelések hatására jobban lett és múlt hét elején visszakerült hozzánk. Azóta csak a kifutó belsőjében tartottuk, ahol jól beszalmáztunk neki, kapott melegítő infralámpát és válogatott finomságokat, szőlőt, körtét, főtt tojást, túrót, még egy kis kekszet is, mert azt régebben nagyon szerette. A hét vége felé az étvágya és a kedve is rosszabb lett, egyre bágyadtabb volt, csak aludt majd’ egész nap. Csütörtökön reggel már nagyon lassan és nehézkesen mozgott – még itattam, simogattam, de már alig mozgott. Délután kijött hozzá az állatorvos, kapott erősítő injekciót és szteroidot, de ez már nem hatott. Péntek reggel alvó pózban találtak rá a kollégák, de már nem lélegzett.

Szebb, hosszabb, tartalmasabb életet és békésebb halált nem lehet kívánni.