Az új évben is folytatódik Állati interjú sorozatunk, amelynek segítségével részletesebben is megismerkedhettek vadasparki lakóink életmódjával és szokásaival. Kezdjük is a sort a januári Hónap Állata nyertesével, az éles eszű és különleges képességekkel megáldott szajkóval, aki nem csak küllemét, de belső személyiségjegyeit tekintve is igazán színes egyéniség.

Kommentár: Ahogy Törpe röpdéjéhez közeledtünk, hangos rikácsolásra lettünk figyelmesek.

Szia Törpe! Azta, nem számítottunk ilyen hangos fogadtatásra. Minek köszönhetjük?

Oh, én mindenkit így fogadok, amíg ki nem derítem, hogy az illető miben sántikál. De ahogy hallhattátok, amint felmértelek és  megismertelek Benneteket, el is hallgattam, hogy el ne ijesszelek Titeket a kiabálásommal.

Igen, ezt egyből észrevettük. 🙂 Mielőtt belevágnánk a közepébe, bemutatkoznál az olvasóknak?

Nos, a szajkók a verébalakúak rendjébe, a varjúfélék családjába tartoznak, és több, mint 30 alfajjal rendelkeznek. A kifejlett példányok testhossza… Na jó, csak vicceltem… 🙂 Nem untatlak Titeket ezzel a sok száraz információval, inkább elárulom a kevésbé ismeretes jellemzőimet.

Köszi Törpe, már tényleg azt hittük, hogy elkezded felolvasni a Wikipédiát. 🙂

Eszemben sincs, csak kíváncsi voltam arra, hogy milyen képet vágtok, ha így indítok. De szó, mi szó: Törpének hívnak, körülbelül két éves lehetek, és egy másik társammal együtt érkeztem a Vadasparkba látogatói közreműködéssel. Azért lett Törpe a nevem, mert tojó vagyok és tudniillik mi kisebbek vagyunk, mint a hím társaink. Csak így lehet minket megkülönböztetni. Varjúféle vagyok, ráadásul közülük is a legszínpompásabb faj képviselője. Látjátok? – fordítja oldalra a fejét és a testét Törpe – A szemem halványkék színű, a tollazatom pedig barnás, szárnyaimon élénk kék színnel megspékelve. A többiek, mint a szarka, a csóka, vagy például a holló főleg fekete, szürke és fehér színűek. Jól kitalálta ezt az anyatermészet, szeretem a kéket. Azt tudtátok, hogy ezt a mesés színt nem a pigmentek, hanem aprócska buborékok okozzák, amin a fény megtörik és kékre fest? Ugye, milyen különleges?

Valóban nagyon egyedi, talán nem is akad ennek párja kerek e világon! Van még más különlegességed is?

Hogyne volna! Bármilyen hangot képes vagyok leutánozni. A természetben könnyen imitálom más madarak hangját, főleg az egerészölyv vijjogását szeretem, de gondozóimtól ellestem a fütyülés tudományát is. De ha sokszor hallom például a kutyaugatást, akkor azt is simán meghamisítom. Tyűűű, szajkóbarátaimtól hallottam is jó pár sztorit arról, hogyan szokták megviccelni az erdőjárókat és a kirándulókat a kutyaugatással.

Valljuk be! A megítélésed igencsak kettős. Hívnak Téged erdőmérnöknek, az erdész barátjának, de fészekrabló kártevőnek is. Hol itt az igazság?

Valóban, én is észrevettem, hogy ezt is, azt is suttognak a hátam mögött. Hadd öntsek tiszta vizet a pohárba! Az erdő és a fák szempontjából nagyon hasznos állat vagyok, hiszen olyan tevékenységet végzek, amivel az erdők területét gyarapítom. A klímaváltozás miatt pedig ennek most óriási szerepe van. Az ültetést valójában nem tudatosan végzem. Illetve valamennyi tudatosság azért lehet benne, szóval félig tudatosan. Na de! Az őszi készülődésről már Hamitól (keleti sün) és Mancitól (vörös mókus) is tudhattok egyet s mást, íme az én verzióm. Hozzájuk hasonlóan ősszel mi, szajkók is éléskamrát készítünk. Mi főleg a bükk- és tölgymakkot preferáljuk, amiből hatalmas mennyiséget vagyunk képesek elrejteni a többiek elől. De ekkora területen ugyan ki tudja megjegyezni az összes rejtekhelyet? Tuti, hogy fejből Nektek sem menne! Így aztán a makkok a földben maradnak (amit sokszor még a túrókarimás orrú barátaim, a vaddisznók sem találnak meg), és később csírázásnak indulnak. Hogy egy közeli példát is említsek: a Hármashatár-hegyen sokat segítettünk az erdészeknek, hogy a fenyveseket őshonos lombos erdővé alakítsák. Jó, mi? A fészekrablásról pedig csak annyit, hogy szajkótársaimmal mindenevők vagyunk. Szeretjük a makkot, a magvakat, a gyümölcsöket, eszünk rovarokat, de az énekes madarak tojásait és fiókáit sem vetjük meg, ha úgy alakul. Ez a természetben teljesen normális. A probléma akkor van, ha nagyon elszaporodunk, és több éhes száj szeretne elegendő táplálékhoz jutni. Ez pedig bizony helyenként előfordulhat, mert nagyon könnyen alkalmazkodunk a körülményekhez, szinte bárhol otthon érezzük magunkat. Meg aztán természetes ellenségünk is csak kevés van, főleg a nagyobb ragadozó madarak, a füles bagoly vagy a sólyomfélék. Én itt a Vadasparkban egyébként kedvenceimet, a magokat és a rovarokat kapom ebédre.

Erdőfelújítás, remek hangutánzás, egyedi tollazat. Más is szerepel még az erényeid között?

Bizony ám! Olyan élesen vág az eszem, hogy azt sokszor még egy 3-8 éves gyerek is megirigyelné. Az egyik legokosabb madárnak tartanak minket és a varjúfélék más képviselőit is. Gabival, a gondozómmal például rendszeresen tréningezünk. Tavaly például megtanultam
felismerni és kiválasztani a piros színű kockát a sárga és a zöld közül. Ja igen, merthogy a többi madárral ellentétben mi színesen látjuk a világot. Érdekel, hogyan csináltuk?

Naná, ne tartsd magadban!

A tréning legelején még csak a hívást gyakoroltuk. Mint később nekem is leesett a tantusz, Gabi azt szerette volna elérni, hogy ha azt mondja Törpe, én szálljak oda hozzá. Miután rájöttem, hogy ezért jutalmat is kapok, gondolhatjátok… még szép, hogy örömmel röpültem hozzá.
Szóval itt már bíztam benne, hogy jó szándékkal közeledik. 🙂 Aztán jöttek a kockák. Először a pirosat mutatta meg, és mondott valami furcsa szót, amit nem értettem. Végül összeraktam, hogy az előttem lévő dologank, vagyis a kockának a színét mondja, úgyhogy megböktem. Így próbáltam jelezni, hogy értem már, kérem azt a jutifalit. Ezt jó sokszor gyakoroltuk, szinte minden nap, és fokozatosan emeltük a tétet: kettő, majd három kocka került elém, amíg végül igazán profi lettem a piros felismerésében.

Nem semmi tudomány! Sokan kirándulnak mostanában a természetben. Hol találkozhatunk a szajkókkal?
Hogyan tudjuk felismerni a fajtársaidat?

Leginkább a ligetes erdőket kedveljük. Ha kirándultok, akkor biztosan elcsíphetitek egy-egy fajtársamat a fák között repkedni. Ráadásul állandóan itthon fészkelünk, télen sem költözünk el melegebb éghajlatra, ezért gyakori vendégek vagyunk a madáretetők környékén is. A tollazatunk nagyon árulkodó, kitűnik a téli erdő kopár szürkeségéből, de még a hó vakító fehérségéből is. De ha látni, nem is látjátok őket, akkor biztosra veszem, hogy hallani fogjátok. Ugyanis ezt a jellegzetes, riasztó hangot bármi közül fel lehet ismerni.

Fontos megjegyeznem, hogy ha a költési időszak idején (április-május) jártok az erdőben és a földön szajkófiókát találtok, akkor ne ijedjetek meg és semmiképpen se fogjátok be őket.

Korai fészekhagyók vagyunk, és még azelőtt elhagyjuk a fészket, mielőtt megtanulnánk repülni. A szülők ezzel tisztában vannak, a földön pár napig továbbra is gondját viselik a fiókáknak, akik nagyon gyorsan ráéreznek a repülés technikájára. Szóval pánikra semmi ok, a szajkófiókáknál ez csak természetes.

Törpe, köszönjük, hogy ennyi mindent megosztottál velünk és az olvasókkal. Van még valami, amit szeretnél elmondani?

Nagyon szívesen, várlak Titeket máskor is. Az olvasóknak pedig csak annyit üzennék, hogy a zárva tartás idején kövessék a Budakeszi Vadaspark Facebook oldalát, mert ott sok-sok naprakész információt megtudhatnak az aktuális történésekről. És hadd ajánljak egy videót is, ahol a hangutánzó tudományomat mutatom éppen be.