A bálna felment a hegyre – interjú Marton-Mlecsenkov Évával, a Fuss, Forest! szakmai szervezőjével

Hogyan lettél a Fuss, Forest! szervezője?

A Vadaspark keresett meg, valószínűleg az állandó aktivitásomnak köszönhetően. Folyamatosan arról írok, hogy “pucoljatok ki a természetbe, mert ott olyat kaptok, hogy a fal adja a másikat”. A természet és az erdő szeretete, a terepfutók körében igen jelentős elérésem, meg az állandó programjaink alapján dönthettek a meghívásom mellett. 

A terepfutók között is van különbség. Nem ítélkezésből mondom, mindenkinek más jön be, de van aki inkább csak a teljesítményre hajt, és van, aki közben elámul és nézelődik. Én ez az utóbbi vagyok. Elképesztő és befogadhatatlan az, amit kapunk a természettől, és az, hogy ott futhatunk, ott sportolhatunk, annál nincsen jobb. Gyerekeknek is szerveztem pár kilométeres futásokat, nekem mindig is fontos volt, még ha kicsit furán hangzik is, a  “természetre nevelés” –  igazából én inkább úgy mondanám: “megmutatni, hogy mi van”.  Na erre ez a verseny azért is tökéletes, mert egy fontos célért történik: a hazai erdőkben élő vadmacskák kutatását segítjük vele, mi, mindannyian, akik részt veszünk az eseményen. Ez nagyon illeszkedik az értékrendhez, amit az egyesülettel képviselünk. Örülök, hogy ebben a formában valamit visszaadhatok abból a sok jóból, amit az erdőtől kapok.

A CoffeeRUN egy jólismert márka a terepfutó-körökben, kérlek, mutasd be a Vadaspark közönségének!

Közösségi futásokat szervezek és vezetek a Hármashatárhegyen és mindenhol az országban: Pilis, Oszoly, Csobánka, az Országos Kéktúra útvonalain. Igyekszünk minél messzebbre eljutni. Sokkal komolyabb munka, mint aminek elsőre tűnhet. Sokan jönnek, és az a cél, hogy mindenki egy nagy adag boldogsággal térjen haza.

A CoffeeRUN egy minden héten péntek reggel hatkor rendezett futással kezdődött, gyors futókkal, minden futáson más útvonallal – erre mindig adok és ebből nem engedek. Ez lett később az Espresso. Aztán elkezdtek jönni a visszajelzések, hogy szívesen jönnének a nem ennyire gyors futók is, így jött létre a Melange, ez szombatonként van, 10 kilométer, és könnyedebb a tempó. A célja az, hogy megmutassam a terepfutást azoknak, akik már futnak aszfalton. Hogy milyen az erdő, hogyan kell viselkedni – azért van ennek egy etikettje is.

Aztán a teljesen kezdőknek is elkezdtem futást szervezni, ez a Macikávé, mindössze 5 kilométer. Nagyon magasan a legnépszerűbb futásunk, a mai napig. Ezen kívül van a hosszú futásunk, a Latte, ami 25-30 kilométer és mindig valahol a budain kívül van, és az éjszakai futás, a híres Balboa-kör, ami 19 km, 850 m szint, nagyon jó kis edzőkör (Fenyőgyöngye – Jánoshegy –  Fenyőgyöngye). Csütörökönként este pedig Sunset Yoga – jógázás a naplementében a Hármashatárhegy tetején.

Azt is te vezeted? 

Áh. Nem vagyok egy hajlékony teremtés. Mint a keksz. A jógát egy tagunk szervezi, ugyanígy egy másik tagunk úszást tart hétfő reggel hattól hétig a Komjádiban. A futásban mindent én viszek és minden teljesen ingyenes.

Teljesen ingyenesek a programok? Ezt hogyan tudod fenntartani?

A közösségi futásokat mindig is ingyenesre szerettem volna , hogy ne a pénztől függjön, hogy valaki elmegy e sportolni vagy nem. Hozzánk mindenki jöhet. Volt rendes, teljes állásom, 13 évig dolgoztam logisztikai területen. Mellette indult a CoffeeRUN, és éreztem, hogy nekem ez az utam. 

Nyolv évvel ezelőtt veszélyeztetett terhes voltam az első gyermekemmel, és otthon kellett feküdnöm 4 hónapig, így dolgoztam otthonról, aztán ez így is maradt, és az élő emberi kapcsolatok hiányában eléggé kiégtem. Illetve amikor bejön egy szerelemmunka, akkor már átértékeli az ember azt, amivel nap mint nap foglalkozik. 

De hogy tudnám megvalósítani, hogy csak ezzel foglalkozzam úgy, hogy minden ingyenes? Voltak mélypontok, de inkább letörném a kezem, mintsem hogy pénzt kérjek érte. Először elmentem egy sportszervező irodába dolgozni… de nagyon más érzés csinálni valamit, ami nem az enyém. Én nem tudok valamin úgy dolgozni, hogy ne azonosuljak vele teljes valómban és ne adjak bele mindent. 

A CoffeeRUN meg csak nőtt és nőtt, mint a gomba, úgyhogy nagyon foglalkoztatott már a kérdés, hogy mi lenne akkor, ha csak ezzel foglalkoznék?  Leültem a férjemmel megbeszélni, hogy merhetünk -e belevágni abba, hogy én önmegvalósítok és elkezdem ezt csinálni teljes kapacitással, anyagilag kibírjuk -e? Belevágtunk. Megalapítottam az egyesületet. Mivel minden ingyen van, kérdés volt, hogyan tudom valamelyest önellátóvá tenni a projektet, honnan lesz némi “fizetésem”? Az elejétől fogva volt egy dédelgetett vágyam, hogy egy üzleti szereplő majd “meglátja”, és mellé akar állni az ügyemnek. És másfél évvel később megjött az e-mail, amire vágytam. Egy bank egészséges életmód-kampányának menedzsere felkeresett – az akkori marketingvezetőjük terepfutó volt… a CoffeeRUN akkorra már megkerülhetetlen tényező lett a magyar terepfutásban. Az ő közönségük számára a Macikávé volt érdekes, ennek a szponzorai lettek, én pedig mentor vagyok és tartalmakat állítok elő nekik. Azóta eseti megbízások is előfordulnak. Én alapvetően közösségi futásokban vagyok erős, de már harmadik éve szervezem az Óbuda Sport felkérésére az óbudai terepfutó és túrafesztivált, ahol háromezer ember van, ez minden szükséges dologra megtanított minket. Egyébként amikor teljes állásban az egyesületemmel kezdtem foglalkozni, akkor beiratkoztam a Testnevelési Egyetem sportszervezői szakára, úgyhogy én sportszervező-menedzser vagyok már, illetve azóta atlétika edző is. 

De miért kezdted el egyáltalán, és hogyan jelent meg a futás szeretete az életedben?

2013 óta futok, előtte gyakorlatilag semmit sem sportoltam, soha. A terhességeim alatt eléggé “bebálnásodtam”. Ekkor voltam 32 éves. Nem volt semmi önbizalmam, nem is igazán találtam a helyem a világban, és aztán megláttam Lubics Szilvi ultrafutónő Sparthatlon videóját, ami egy mindennél erősebb “én ezt akarom” érzéssel töltött el. Elhatároztam, hogy 40 éves koromban Spartathlont fogok futni, ami egy történelmi ultrafutás Görögországban, 245,3 kilométeres táv.

Elkezdtem babakocsival. 400 méternél vörös fejjel. Egyébként pont a gyerekek miatt is jött a futás, hiszen azt teljesen szabadon megszervezhetem magamnak, nomeg egy edzőterembe szégyelltem volna lemenni akkor még. Kitaláltam magamnak egy létrát, ami a Sparthatlonig vezetett. Először félmaraton, aztán ha a maraton megvan 3 óra 30 perc alatt, akkor mehetek hatórás versenyre, és így tovább… 

Mesélj egy kicsit a pályáról, mi vár ránk a Vadaspark saját futóversenyén?

Már volt futás a Vadasparkban, úgyhogy a pályák már megvoltak, és annyira jók, hogy nem is változtattam rajtuk. Megvan benne a “wow”- faktor. Nincs benne “körözgetés”, nagyon szép lesz. Ez a Hárshegy, a kerítésen belüli rész, ez egy ékszerdoboz. Rengeteg vaddisznó, muflon, őz, szarvas, mindennel találkozhatsz, mintha egy rezevártumban lennél. A verseny indulása után bemegyünk egy kapun a kerítésen belülre, ott vannak az állatok. Imádom azokat a részeket, amik vadetetőkön mennek át. Olyan mohás helyeken futunk át, hogy legszívesebben megállnál és belefeküdnél. Tisztára olyan, mint Völgyzugoly. Minden távban vannak ilyen “showelemek” a pályákon – közben folyton várod, hogy megláss egy állatot: és meg is látod, fel is bukkan. A Hiúz-távon a Csergezán-kilátó is erős elem, ott is van egy frissítő pont. Onnan lefelé nagy lendülettel futsz át egy sűrű, sötét erdőrészen, és egyszercsak egy – a természet által – tökéletesen rendezett, tiszta tájba futsz bele, ami olyan szép, hogy ha meglátnád, hogy valaki éppen ott levitál, nem csodálkoznál. Minden távon kapnak a futók valami igazán különlegeset – ezen a versenyen tényleg egy “vadasparkban” futsz!